Stanislaw Wyspianski: Vidám vagyok, vidám...

Vidám vagyok, vidáman
kacagok könnyön át:
érzem, bár őszi tájban,
orgonák illatát.

Vidám vagyok, zsiborgok,
bár vihar napja jő: -
reményem, lám, kibomlott,
mint feslő rózsatő.

Vidám vagyok, megújult - - -
- az ott? deszkán a holt?
Csak test, mely szépen elnyúlt,
s a lélek tűzkobold.

Vidám vagyok, legényke,
átvedlettem hamar
szabad körökbe lépve,
hol zeng az égi kar.

Ha! leng a harang nyelve,
eget kongása ráz -
a tetem eltemetve -
a lélek telt kalász.

Ah, eleven ki voltam?
Ki fenn röpdös, vagy ez,
ki elhunyt boldogultan,
s öklébe forrt kereszt?

Az-e, kit szárnya föl-le
vonszol, míg él, vagy az,
ki csillagok kövére
csihol, s szikrát nyilaz?

Az-e, akinek testét
borítja gyászlepel -
vagy ki mennykővel ösvényt
vág, s csúcsokat hagy el?

Az, ki törten a szentély
előtt porban hever -
emez, ki szólni nem fél,
ha Istennek felel?

Ó, én, csak egyre én,
hol rideg elevenség,
hol nézőim szívén
egy percnyi könnyes fenség.

Majd csengő, hars szavak,
majd rettentő nyögések
s élőket-holtakat
zsibbasztó reszketések.

Lám, egy se fogta fel:
fecsegő szám ha néma,
a Kar felel nekem -
és lenyűgöz hatalma.

Szóljon ma számmal ő,
minden Kar őt idézi,
s tűzbe veled, agyő
versem - - - szájtáti néző.

/Ford.: Csordás Gábor/