Viktor Szosznora: Zápor zúdul...

Zápor zúdul sehová, sehonnan,
herseg, mint zabáló sáskahad.
Mintha óra tiktakolna rajtam,
esőcsepp kopog - a pillanat,

s vernek lankadatlanúl a cseppek,
sorsomtól mert így rendeltetett,
talán tölggyé terebélyesednek,
talán általad növekszenek.

Erdő reszket átázott ruhában.
Mi voltunk mi, kedves? - verebek.
S nem tudom, e növényi homályban:
öltelek-e vagy öleltelek?

Feláldoztam otthont és családot.
Cél ha ez - ne érjem el soha!
Mindegy, eb csahol rá, varjú károg,
kinek a vihar az otthona.

Zápor zúdul egyre sebesebben,
népek zászlótlan, vezértelen.
Törzsek rohamoznak minden cseppben,
és szóródnak széjjel jeltelen.

Hol vagyok? Ki vagyok én? Hová tart
utam, célja - fény vagy éjszaka?
Esőcseppek kavargó hadában
rám találsz-e, kedves, valaha?

Kardom tiszta. Ezrekkel a horda
támadhat rám - nem tántorodok.
Magam vagyok. Kardlapként suhogva
zápor ver, eső zuhog, zuhog.

/Ford.: Baka István/