William Wordsworth: Dal a Brougham-kastély ünnepére

Midőn lord Clifford, a pásztor
visszahelyeztetett ősei jószágába
és tisztességébe
 

Elnémult csarnokban fenn ült a Bárd,
s Emont moraja énekébe folyt. -
Így fordítom letűnt idők szavát,
az örömdalt, mely soká néma volt:

"Járd városok, várak sorát:
a vörös rózsa víg virág.
Elmúlt harmincévnyi tél,
a vörös rózsa újra él,
szirmot bont nem múló tavasznak,
örökkön virágzó szakasznak:
vörös, fehér rózsa virul,
testvéri szeretetre gyúl,
két ádáz ellen összebékül,
sok ó viszályt feledve végül.
Üdv mindkettőnek, ám dicsőség
Lancaster virágára főképp!
Lám rátok is ma hogy nevet le,
díszköntösű vendégseregre,
mily égő színnel üdvözöl
e csarnokban mindenfelől,
de az asztalról legkivált,
hol jó Clifford emel kupát,
kire ős jussa visszaszállt.!

Jött a had: zászló, lándzsa, kard,
Bosworth síkján indult a harc.
A Bosszuló előretört,
vérrel kiált felé a föld,
velünk Szent György, és az igaznak
szent angyalok erőt szavaznak.
Szép hazánk fennszóval riad,
hű Észak a leghangosabb,
felzeng a bérc, ujjong a sík,
köszöntik őt patakjaink:
sok kastély és kevély erőd
hűségével szolgálja őt.

Hogy örvend Skipton e napon -
bár most árva, üres torony:
úr, lovag, pór, apród, legény
mind itt van Brougham ünnepén.
Mily boldog Pendragon - igaz,
sok éve alszik! - ám vigasz
neki is vígságunk, s talán a
megújulást idézi álma.
Vidul Brough, s örvend, jó okon,
kis pata partján, s a rokon,
amely nagyobb pompáju Éden
folyamát őrzi, védi régen -
mindkettő boldog e napon,
bár elhagyott, üres torony -
de annál büszkébb vigalom vár
egy ékes házban az Emontnál
e napon, mely mindnél dicsőbb:
gazdánkat köszöntheti - őt
s Úrnő-anyját, a büszke nőt!

Szörnyű kor, midőn a csepp
apátlan világra lett -
anyjának ha volna szárnya,
magzatával messze szállna!
Vérfertőzte fegyverek
űznek anyát s kisdedet.
Ki nyújt menhelyet nekik?
- Ott egy férfi feltünik -
ott egy ház is - jaj, de hol?
nem, biztonság nincs sehol!
Barlang, szurdok csupa vész -
a felhős égboltra néz
szót sem ejt, de elgyötört
szeme rémülten könyörg:
Boldogságos Mária,
szeplőtlen szűz és anya,
egy szülő kér s magzata!

Ki az, ki ott szökellve mén
Carrock partján, pásztorlegény?
Eszméi úgy csaponganak,
mint fű között a szél szalad.
Ő az, ki úgy került e helyre,
titkon, mint tűz hamuba rejtve?
Kiért hálás könny hullt, midőn
egy derék pór befogadta őt?
Isten védi a gyermeket,
hogy a szók teljesedjenek,
mikkel a Lady búcsuzott,
kisdedét búsan hagyva ott:
"Kicsim, nincs mód, maradni véled,
de csitt, ne sírj, nyugodj meg, édes,
legjobb a szerény pásztorélet."

Ó jaj! hol a gonosz dühöng,
nincs biztos lét, tartós öröm.
Fiúnk válik Mosadela-pagonytól,
Blencathra öblén szikladombtól,
nincs többé útja a virághoz,
mit Glendaramakinba a nyár hoz:
tűnnie kell, és rettegésre
válik gondtalan nevetése.
Dicsérünk, Sir Lancelot Threlked!
Tested agg, de erős a lelked!
Fa voltál, mely ringatva óvott
egy balsorsú madárfiókot:
ágad közt biztonságban ült meg,
játszani, dalolni se szűnt meg,
míg sólymok prédáért repültek.

Gyáva hárfa, mely rettegést zeng
s balsorsot egy Clifford fülének!
Mondám, hol a gonosz dühöng,
nincs biztos lét, tartós öröm -
mily gyáva érv, milyen koholt!
Cliffordunk boldog ifju volt,
hálával élte a zord időt,
mely férfivá érlelte őt.
- Most íme ismét útra kel,
dombról dombra nyájat terel,
gunyája póri: sose láttam
ily nemes arcot ily gunyában:
erejét, termetét tekintsd:
pásztorfiak közt párja nincs!
De van társ szerény vigalomra,
s lélekben is talál rokonra.
Oldalán a szelíd őz
félelem nélkül elidőz:
a sas, tengeren s földön úr,
elébe jobbágyként vonul,
s a Bowscale-tó két halhatatlan
hala követi szakadatlan:
a kívánságát lesve jár
vele az örökéltű pár,
és csillámlón fel-felragyogva
úszkál kedvéért a habokban.
- Tudta, melyik sziklán pihen
az angyal, ha jár a hegyen,
megleste, hogy szárnyra kel:
jár barlangban, hol énekel
a tündér-nép, s hangok regélték
néki, hogyan is élt a nép rég.
Az égre nézve látta ő,
mit hord méhében a jövő:
és ha nem csal a szóbeszéd,
ismert nem egy varázsigét.
- Ám most szebb kor napja jő,
új remény, és nagy jövő.
Görbe botját elvetette,
könyvét föld alá temette: 

termén rozsdás fegyverek
Clifford-sarjat köszöntenek.
"Skótra törj!" a dárda zeng fenn.
"Frankföld szívéig vigy engem!"
így kiált a pajzs, s a vért:
"Döngő föld, nyiss csatatért!
Halál rétje, légy akárhol,
nyögsz majd győzelmünk zajától!"
Boldog nap, hatalmas óra,
pattan Pásztorunk a lóra,
ős jussába visszatért,
villog rajt kard, dárda, vért,
csillag ő, mely visszajár,
messziről dicső sugár,
serege élén harcba száll!"

Sajna, a lelkes bárd nem tudta még
hogy formálta Clifford lelkét a menny,
mint tette érző-szelíddé szívét,
hogy pórnép közt volt járni kénytelen.

Szerény kunyhókban szeretetre lelt:
tanítója volt csermely s pagony,
a csend, mit csillagfényes ég lehelt,
s az álom, mely legszebb a dombokon.

Fajának véres virtusa kiégett
belőle: bosszu és bősz indulat:
s nem változott már, csak a bölcsességnek
élt, mely hányatott sorsából fakadt.

Őt dicsérte kunyhó, völgy és vidék,
a Pásztor-lord jó híre egyre nőtt,
s mikor a föld már eltakarta rég,
"A jó Clifford" név még kisérte őt.

/Ford.: Tótfalusi István/