A koldusnak az az osztálya, amelybe ez az öregember tartozik,
valószínűleg hamarosan kihal. Szegény, többnyire öreg és beteg
személyekből állt, kik egy bizonyos megszabott kört jártak be a
környéken, és voltak bizonyos napok, amelyekben a különböző
házakban rendszeresen alamizsnát kaptak, néha pénzt, többnyire
ételt.
Egy vén koldus láttam sétám során,
ki az országút mentén üldögélt, egy
alacsony, durván összerótt falon,
mely egy domb alján épült, hogy ki ott
lovát a csúszós lejtőn levezette,
könnyen nyeregbe szállhasson. Az agg
botját letette egy nagy sima kőre,
a halom csúcsán, majd az asszonyok
alamizsnájától: liszttől fehér
tarisznyájából ócska holmiját
elővette s vizsgálta hosszasan,
céltalan komolysággal. A kicsiny
halom második lépcsején - körül
vad, néptelen hegyek - a napsütésben
ült és eszegetett magányosan.
És reszkető kezéből, mely hiába
próbálta menteni a veszteséget,
mindegyre apró morzsák záporoztak,
s a kismadarak, bár fölszedni még nem
merték, körészálltak, olyan közel, hogy
botjával már elérte volna őket.
Ismertem már, mint gyermek: akkor is
öreg volt, s öregebbnek most se látszik.
Ő csak halad tovább magányos útján,
s oly elesettnek tűnik, hogy neki
a kószáló lovas se nemtörődöm
kézzel hajít alamizsnát a földre,
hanem megáll, és óvatosan ejti
az agg kalapjába: s nem megy tovább
rögtön, hanem kantárszárat eresztve
szeme sarkából hosszan nézi még
a vént. A vámsorompónál az asszony,
amikor nyáron, az ajtajában állva
fonókereket hajt, ha jönni látja
az úton őt, a munkát abbahagyja,
s emeli a reteszt, hogy átmehessen.
A postásfiú, az erdőn az agg
mögött haladva zörgő szekerén,
hátulról rákiált: s ha erre sem
tér ki az útjából, a fiú halkan
az ösvény szélére húzódik és
óvatosan megy el mellette, ajkán
nincs átok, és nincsen harag szivében.
Ő csak halad tovább magányos útján:
az ő korának társa nincs. Szemét
a földre szegzi, s ahogy ő halad,
az is halad az úton,és a dombok,
völgyek, mezei munka és a kék ég
szokásos látványa helyett egy apró
földdarab van látószögében. Így
nap mint nap, görnyedten, szeme a földön,
rótta nehéz útját: még látva néha
- de már nem tudva, mit lát - szalmaszálat,
szélfútta levelet vagy a fehér
úton keréknyomot, melyet szekér vagy
hintó hagyott: de mindig egy vonalban,
egyforma messzire. Szegény utas!
Botja kiséri csak: lába alig
kavarja fel a nyári port: olyan
csöndben mozog, hogy ahogy elhalad
a ház előtt, a kuvasz félrefordul,
s ugatni lusta. Lányok és fiúk,
a rest a szorgos, ifjak és szüzek, még
a pendelyes kölykök is mind lehagyják:
őnála gyorsabb még a társzekér is.
De ne mondjátok őt fölöslegesnek,
ti izgága, bölcsességetekre büszke
hatalmasok, kik ily haszontalan
nyűgöt a világból kitiltanátok!
Ti gőgösök, számbavéve saját
javaitok, ne tartsátok a föld
terhének! A természet úgy akarta,
hogy nincs a teremtett dolgok között
oly megvetendő, durva vagy gonosz,
unalmas vagy kártékony, hogy ne lenne
benne valami jó: egy lobbanása
annak a léleknek, mely ott a lét
minden formájában. S légy benne biztos:
aki már egyszer elnyerte az ember
örökét: eget fürkésző szemet,
fennkölt formát - oly mélyre sose hull, hogy
ne lenne bűn megvetni, és sosem
dobhatjuk el, mint egy hervadt virágot,
mely már a szélbe szórta magvait, vagy
törött, elhasznált szerszámot, anélkül,
hogy ne Istent sértsük meg vele. Míg az
agg koldus házról házra vánszorog,
az emberek régvolt jótettek élő
krónikáját látják benne, melyekről
másképp nem tudnának. Ő tartja ébren
az együttérzést a kortól s a fél
tapasztalat adta fél bölcsességtől
fásult szivekben, melyek útja másképp
rideg, hanyag önzés felé vezetne.
Mikor az öreg koldus körbejár
tanyák és magányos kunyhók között,
majorok és elszórt falvak között,
jótettre gyöngéd szükség kényszerít,
a belátás munkáját a szokás
elvégzi, és az észnek módot ad
a tettet utólag dicsérni. Így
a lélek öntudatlan adja át
magát a jóságnak és nem remélt
édes örömre lel. Élnek magas
lelkek, kiket jótetteik dicsérnek,
fennkölt elmék, akik örök időkig
eleven élő, újra buzdító
boldogságot teremtenek - de ők is
talán gyermekkorukban e magányos
lénytől vagy egy más vándortól szerezték
(s többet jelent ez mindannál, amit
a könyvek vagy a szerelem tehetnek)
a felismerés első halk szavát,
hogy egy olyan világ részei, melyben
szükség és bánat van. A könnyen élő,
ki ajtaja előtt ül, s mint a körte,
amely a zöld falról a feje fölé csügg,
a napfényből táplálkozik, az ifjú,
erős és gazdag, ki nem tépelődik,
s védetten és virágzón él övéi
kis ligetében - ők mindannyian
benne oly néma oktatóra lelnek,
ki, hogyha látják, ráébreszti őket
szerencsés helyzetükre: hogy mi minden
jóban van részük, és hányféle kíntól,
kényszertől mentesek. S bár ő maga
nem adhat senkinek elég erőt
s körültekintést hozzá, hogy az áldást,
amely a jelenben része, meg is
tartsa, legalább - s nem akármilyen
szolgálat ez sem! - ráébreszti őt.
És...azt hiszem, sok ember van, aki
erényben s tisztességben él, kinek
a tízparancsolatot hallva nem kell
remegnie, s az országnak, amelyben
él, törvényeit és szokásait
szigorúan betartja: s nem felejti
az áldozatokat sem háza népe,
gyermekei és vérei iránt.
Dicsérjük őt, legyen nyugodt az álma!
De menjetek és kérdezzétek attól,
ki mély nyomorban él, a sok szegénytől,
hogy a bűnt kerülő hideg erényben,
e gépies jócselekedetekben
van-e, aki megindítja a lelket?
Embernek ember kell, s a legszegényebb
szegény is vágyik olyan pillanatra,
amikor érzi és tudja, hogy ő
maga volt a vezetője s véghezvivője
valami apró áldásnak, s szives
volt ahhoz, akinek szüksége volt rá.
Hisz mindnyájunknak emberi szivünk van!
- Egy kedves teremtés, ki ezt az érzést
jól ismeri, szomszédnőm, ki aggályos
pontossággal minden hét péntekén, bár
szükséget lát maga is, ételéből
bőkezűen mér a vén kéregető
tarisznyájába: aztán ajtajából
felvidult szivvel visszatérve ül le
tüze mellé, s reményt a mennyben épít.
Hát hadd menjen tovább, áldás fejére!
És bár a végtelen magányban, melybe
a dolgok fordulása őt sodorta,
úgy tűnhetik, hogy csak magának él,
hadd hordozza körül bántatlanul
a jót, amit reá bízott az Ég
kegyes törvénye: s míg övé az élet,
a falvaknak hadd ösztönözze gyöngéd
szolgálatokra s tűnődésre népét.
- Hát hadd menjen tovább, áldás fejére!
S amíg csak járni tud, hadd szívja be
a völgyek friss leheletét, s a vére
hadd küzdjön a fagyos léggel s a hóval,
s a nyílt mezőn száguldó féktelen szél
verje aszott arcába fürtjeit!
Tiszteljük a reményt, mely az utolsó,
szivét e világhoz fűző erő!
Ne ejthesse foglyul, mit tévesen
"dolog"-háznak neveznek - de a fojtott,
élet-emésztő zaj helyett legyen
övé az öregkor valódi csöndje!
Hadd legyen hegyi útjain szabad,
és ha hallja, ha nem, szóljon körötte
erdei madarak kedves dala!
Öröme már kevés: s ha szeme arra
van már itélve, hogy földhöz tapadjon,
és hogy csak nagy nehezen lássa már
a föld fölött fölkelni vagy nyugodni
a nap arcát, hát legalább a fény
találja meg útját bágyadt szeméhez!
S hadd üljön le bárhol és bármikor,
a fák alatt, vagy az árok füves
partján, s madárkák osszák meg vele
véletlen-adta ételét, s ha meghal,
ahogy a Természet szivében élt,
a Természet szivében haljon is meg!
/Ford.: Rakovszky Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése