Gyermekkorától lelke társa volt
a töprengést tápláló értelem,
és megtanult hamar választani
jó és gonosz között a sok kuszált
világi tanban. Lentről származott,
s az ég korán gürcölni szánta őt,
kitől erőszak, kényszer távol állt:
társak bizalma vette őt körül,
itallal s jó szóval szolgálta ki
a fáradt munkást, vándorlót, ha az
elnyújtózott a durva kocsmapad
deszkáján tikkadtan, s bágyadt szeme
a sután rajzolt cégéren pihent,
mely fönt nyikorgott hívogatva, hűs
szélben lengett a Mulberry-bow falán.
Jó iskolát járt itt: meglátta mind
az ember álságát, bűnét, baját.
Kegyetlenség és ínség hallatán
gyakorta sírt. Egy-egy rokkant öreg
székét a napsütött ajtó elé
helyezte, és szerette hallani
a csacska-locskán elmondott mesét,
ha tűnt időkön tűnődött az agg.
Húszéves volt a szűz. Szép termetét
nem sorvasztotta restség, kényelem.
Fenséggel fénylő, széles homloka,
hajlékony, dúsan nőtt szemöldöke
s a szem, hol fény, árny váltakozva járt,
nem női gondok tükre volt csupán.
Arról beszéltek arcvonásai:
gyakran munkált rajtuk mély szánalom
s nemes haragvás. Arca bátor, és
vadászos lépte büszke és kimért -
gyengéd leány volt mégis, oly szelíd!
Ártatlan lelke úgy ragyogta be
a mozgását is, hogy ki látta őt,
azt mondta: benne vétek nem lehet!
És igaz volt, mert úgy élt itt a szűz
e rossz világban, mint sírok helyén,
s halál mocskától érintetlenül.
/Ford.: Kiskun Farkas László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése