Samuel Taylor Coleridge: Az eolhárfa

Merengő Sárám! békés-édesebb
mi lenne, mintha bársony arcodat
karomra hajtod hajlékunk előtt,
melyet körülnőtt jázmin- s mirtuszág
(tisztaságod s szerelmünk képei):
az alkonyfelhők fénye elfakult,
szürkülni kezd, s már látjuk szemben a
nyugodt, bölcs fényű esti csillagot.
Illatot küld a bab virága, és
milyen nagy csöndesség körös-körül!
A távolból morajló tenger is
csendről mesél.
S hallgasd az egyszerű
kis lantot ablakunkban! Tétova
szél simogatja, s úgy szól hangja, mint
félénk lányé, ki már engedni kész,
s oly édes szóval tiltja kedvesét,
mely tettre biztat. Most e húrokon
merészebb szél fut, s nyújtott hangjaik
boldog hullámként kelnek, halnak el,
lágy áradású, bűvös hangfolyam,
alkonyban járó tündérek dala,
kik útra keltek szellőszárnyakon
onnan, hol mézzel telt szirmok körül
csapong a dallam, szertelen madár
az Édenkertben, el sosem pihen.
Ó, oszthatatlan élet! kint s belül
ez tölt lélekkel minden moccanást,
hangban fény, fényben hang és ritmusa
a gondolatnak, áradó öröm.
Hogyan tudhatnám nem szeretni mind
a kincseid, te dúsgazdag világ,
hol szél trillázik, és a néma lég
a hangszerén szendergő, szép zene?!

S éppígy, szerelmem, máskoron, mikor
ledőlök ott a dombon dél felé,
s nézem félig csukott pillámon át
a gyémánt fény táncát a tengeren,
s a csönd múzsája őrzi csöndemet,
sok kényre-kedvre járó gondolat,
fantáziámnak röpke képei
futnak keresztül tétlen lelkemen,
változva, szertelen, miként a szél,
mely itt hullámzik, leng e lant körül.
És hátha minden élőlény is itt
más-más formára készült hárfa csak?
Húrrezdülés a zengő gondolat,
ha rajtunk roppant szellemszél fut át,
a mindenhol lakó lélek s erő.
Szelíd vád árnya kel szemedben, ám
ködlő eszmém ha szenteletlen is,
ne vess meg érte! Új erőt te adj
járnom szerényen Isten útjain!
Krisztus családjában kedves leány!
Méltán rosszallja jámborul szavad
lelkem tisztátlan képzelgéseit:
buborékok, hiú okoskodás
forrásánál csillannak, tűnnek el.
S tudom, hogy bűn nélkül nem szólhatok
arról, ki ésszel föl nem érhető,
csak félelemmel ejthetem nevét,
s bent élő hűséggel dicsérem őt,
ki meggyógyít, kinek kegyelme véd,
szánalmas bűnöst, tévelygő vakot,
ki adja ezt a békességet és
e hajlékot s téged, szép kedvesem.

/Ford.: Kiskun Farkas László/