A kertben hét fenyőfa, sok gyümölcsfa,
rengeteg bokor és cserje volt: és volt még töméntelen gyom, gaz, dudva. És a
hét fenyőfát, és a sok gyümölcsfát, a rengeteg bokrot és cserjét, gyomot, gazt,
dudvát vastagon belepte a hó.
Mert tél volt.
Még pontosabban tél dereka.
A Hét Fenyőfához címzett menedékhely
falinaptárán piros betűkkel ez állt: karácsony.
A menedékhely a rézsű oldalából nyílott,
a hét fenyőfa alatt. Itt gyűlt össze mindenki, aki egy kis tereferére vágyott.
Nyáridőben meg ősszel csuda nagy volt a forgalom, de alighogy beállt az esőzés,
megcsappant a jövés-menés. Mindenki megbújt a kuckójában.
A pocok szomorú szívvel álldogált a
menedékhely bejáratában, és jobb híján a hét fenyőfának kiáltotta oda:
- Mondhatom, unalmas! És még ezt nevezik
ünnepnek!
- Ezt! – mondta a hét fenyőfa. – Az is.
- Nekem ilyet ne mondjatok! – fakadt ki a
pocok. – Az ünnep az ünnep. Mulatság, vigalom! Sejehuja! És azért nem
hétköznap, mert más, mint a többi! De ez? Annyiban más csak, hogy ma két
centivel magasabb a hó. Parancsoljatok! Nézzétek meg! Azt, ugye, mindenki
tudja, hogy nem vagyok öt centinél magasabb? Tessék, láthatjátok!
A hét fenyőfa látta is. És összenevetett.
A pocok ugyanis egy kis hókupac tetején
zsörtölődött, a feje búbját meg mindegyre beverte a menedékhely boltíves
bejáratába. ( A miatt a két centiméter miatt!) És akkor arra szaladt a nyúl.
Mit szaladt! Ugrált meg lelapult. Ezt nevezik a nyulak szaladásnak.
- Hé, te nyúl! – kiáltott rá a pocok. –
Ugorj be hozzám egy rövidke percre!
- Most? Dologidőben? – bámult nagyot a
nyúl, de azért megállt. Kíváncsi volt, mit akarhat tőle a pocok. Meg is
kérdezte: - És mi végre ugorjak be?
- Avégre – mondta a pocok -, hogy ne
ünnepeljek egyedül. Hajtsunk fel együtt egy mogyoróhéjnyi bodzalét! Végtére
karácsony van!
- Mi van? – A nyúl értetlenül pislogott.
- Hát karácsony – magyarázta a pocok. – Aki
ért a naptárakhoz, az tudja. De a hét fenyőfa is mondta. Ők is tudják.
- Lehet – mondta a nyúl, és még csak nem is
lett izgatott. – Lehet, de mondom: nem érek rá. Még nem végeztem a dolgommal.
Sok a tennivalóm.
- Éspedig?
- Éspedig?! Meg kell rágcsálnom a fiatal
fák kérgét. Másként kitagad a nemzetségem, pocok!
- De hát…mások ilyenkor ünnepelnek…-
jegyezte meg a pocok bizonytalanul.
- Lehet – bólintott a nyúl. – Én
mindenesetre megrágcsálom a fiatal gyümölcsfák kérgét. Aztán vissza a bucka
alá! A jó kis melegbe!
- Ó! – fakadt ki a pocok. – Csak nyulak
lehetnek ilyen kicsinyesek! A fiatal fák kérgét bármelyik napon
megrágcsálhatod! Ma ünnep van, mondom! Karácsony.
- Egyszer már mondtad – legyintett a nyúl
-, és amit egyszer már mondtak, azt unalmas másodszorra is végighallgatni.
Mindenki végezze csak a dolgát. Engem nem téríthetsz le a kötelesség útjáról,
kérlek! Napjában egyszer bizony én megrágcsálom a fiatal gyümölcsfák kérgét,
egyrészt mert éhes vagyok, másrészt mert éhes vagyok.
A pocok nagy szemet meresztett.
- Értem… - mondta, de nem értette. Ezért is
tette hozzá: - De ma mást kell csinálni. Mert ünnep van! Karácsony!
- Mi az, hogy karácsony? – vihogott a nyúl.
– Az is csak egy nap. Olyan, mint a többi. És abba, hogy napjában egyszer, ez a
mai nap is beleértendő. No, kapiskálod-e már, te pocok?
A pocok természetesen kapiskálta, és
minden szál szürke szőre égnek állt.
- Ide hallgass, te nyúl! – mondta. – Ha egy
napot piros betűkkel jelölnek meg a naptárban, akkor annak oka van! Akkor az a
nap mégiscsak más kell hogy legyen, mint a többi! Szerintem ezen a napon
olyasvalamit kellene csinálnunk, amit a szürke betűs napokon senki sem csinál.
Legalábbis annak, aki tudja, hogy ma karácsony van.
A nyúl pislogott egyet-kettőt, aztán
bólintott.
- Legalábbis… - mondta megfontoltan. – És?
Mégis mit? Mi az, amit nem csinálunk, teszem azt, a szürke betűs napokon?
- Ez a nagy kérdés – szögezte le a pocok, a
nyúl meg csak állt, álldogált előtte, és a lábát váltogatta. Meglehetősen
szaporán. Mert fázott. Mind a négy. Csudára! Ezért hát a két hátsó lábára állt,
hogy addig is a két mellső lába ne fázzon. Úgy mondta kis szünet után:
- Ez, látod, olyasvalami, amin nem ártana
elgondolkodni.
A pocok felvidult.
- Hát gondolkozzunk! – visongta lelkesen.
Apró szeme úgy csillogott, akár a pottyantott gyöngyszem. – Azt mondom, mégis
csak ugorj be, pajtás! Hajtsunk fel egy mogyoróhéjjal abból a jó kis
bodzaléből! Amíg megtárgyaljuk, amit okvetlenül meg kell tárgyalnunk,
átmelegszel te is.
- Jó – mondta a nyúl, azzal beugrott.
Megivott egy pohárka forralt bodzalét,
aztán összekucorodott a földpadkán, és ezt mondta:
- No, akkor most nekilátok a
gondolkozásnak! – azzal behunyta a szemét.
És a pocok szerint nem annyira
gondolkozott, mint inkább aludt. Erre abból következtetett a pocok, hogy a nyúl
ütemesen és dallamosan horkolt. Amikor beszívta a levegőt, lefelé, amikor
kifújta a levegőt, fölfelé libbent a bajusza.
És libegett, rezgett, mondjuk, úgy félóra
hosszat. Aztán megmerevedett. És mozdulatlan beleszúrt a levegőbe jobb felé is,
bal felé is. A pocok megilletődve nézte: micsoda bajusz! Aztán újból megrázta a
nyulat, mivel egy pillanattal korábban is megrázta már. ( Ezért is maradt abba
a horkolás.)
- Térjünk a lényegre, te nyúl! – sürgette.
– Gondolkoztál?
- Nagyon is… - mondta a nyúl készségesen.
- Tudod is már?
- Persze hogy tudom!
A pocok meghökkent. Szerinte a nyúl
igenis nem gondolkozott, hanem aludt. Méghozzá jóízűen. Nem is titkolta, hogy
gyanakszik.
- Aki alszik, az alszik – szögezte le. –
Márpedig te aludtál, nyúl. Azt ugyan ne is akard velem elhitetni, hogy alvás
közben eszedbe jutott valami!
- Pedig elhitetem! – vihogott a nyúl.
Megjegyzem, irtó mókás képe volt, amikor vihogott, de a pocok még csak el sem
nevette magát.
- Nono! – mondta. – Azért, mert a vendégem
vagy, még nem szükséges visszaélned a vendégjoggal és azzal, hogy udvarias
vagyok és minden egyéb! Biz én a szemedbe mondom: láttam, amit láttam!
- Cö! – a nyúl csak legyintett. – Értesz is
te ehhez! Az alvás a nyulaknál úgy megy, hogy közben mindenről tudnak! És ehhez
még csak nem is konyíthat egy pocok!
Ezt kissé leereszkedően mondta, és a
pocok el is szégyellte magát. És kezdett derengeni a fejében valami olyasmi,
hogy: éber, mint a nyúl, meg hogy: úgy alszik, mint a nyúl – és nagyot nyelt.
Magának – de igazán csak magának bevallotta, hogy a nyúl fején találta a
szöget. ( Mármint ami a konyítást illeti.)
És egyszeriben afféle semmi, haszontalan
jószágnak érezte magát, aki csak forog, forog, forog azzal a ménkű nagy
földtekével egyetemben – amelyről a kertész múltkorjában beszélt -, szóval csak forog, forog, mert mit is tehetne
egyebet, ha még azt sem vette észre eddig, hogy forog? És csak ül, üldögél
itten, ezen a karácsonyestén is s Hét Fenyőfához címzett menedékhelyen, és
szégyenszemre nem jut eszébe semmi érdemleges. És nagyon szeretett volna
szégyenében elpirulni: de a pockok nem szoktak szégyenükben elpirulni. Még
akkor sem, ha szeretnének! (Nem is tudom, hogyan juthatott eszébe ilyen
képtelenség ennek a pocoknak. De egy egészen biztos: így történt.)
És az is biztos, hogy tisztelettel nézett
a nyúlra. És az is, hogy leesett az álla a csodálattól, hogy a nyúl már tudja
is, amit a karácsonyról tudni kell.
- Jó neked! – mondta nagy sokára, de minden
irigység nélkül, mert a pocok és minden rokona jószívű volt, és soha nem
irigyelt még senkit.
- Jó neked… - mondta újból. – Én épp azt
akartam javasolni: kérdezzük meg a hét fenyőtől.
- Ez az! – rikkantott a nyúl. – Kérdezzük
meg a hét fenyőtől!
Azzal már ugrott is. Át a hókupacon, át a
buckán.
- Ti hét fenyők! – kiáltotta. – Mondjátok
meg nekünk: miért karácsony a karácsony?
- Mert ünnep – mondta a hét fenyő. – Piros
betűs.
A nyúl feszengett.
Ez az! Mert épp a piros betűk miatt
kérdezősködünk. Hogy mi az, amit ezen a piros betűs ünnepen tennünk kellene?
Mert az olyasvalami kell hogy legyen, amit a szürke betűs napokon nem
teszünk!...
- Adjatok ajándékot! – mondta a hét fenyő.
- Hogyan?!... – makogta a nyúl, mert ezt
nem egészen értette. – Mondjátok egy kicsit hangosabban!
- Adjatok ajándékot! – mondta a hét fenyő
egy kicsikét hangosabban. – Ajándékot mindenkinek!
- Ó! – sikkantotta a nyúl. – Ajándékot?!
Jól értettem?
És valósággal lázba jött. Több bukfencet
vetett ott a hóban, és lengette azt a két nagy bolondos fülét, és viháncolt, és
visongva kiáltotta:
- Hallod, pocok! Ajándékot! Ajándékot
mindenkinek! Te mit adsz nekem, pocok? Juuuj! Irtóra szeretek mindenfélét
kapni! Várjál! Megmondom, miket adhatsz nekem. A téli piroskáposzta-levelet
például nagyon szeretem, meg a…
Itt abbahagyta a nyúl a felsorolást. Mert
a pocok ránézett. Rá bizony! Méghozzá nem is akármilyen pillantással. Aztán ezt
mondta, és a nyúl úgy érezte, mintha egyszerre kérdezne is meg felelne is
valamire:
- Te nyúúúúl!...
A nyúl nagyokat pislogott. Egy pillanatig
arra gondolt, hogy elszégyelli magát, ám a másik pillanatban az jutott eszébe,
hogy a pocok közismerten jószívű és jól nevelt jószág, aki soha nem akaszkodott
még össze senkivel: azonkívül nemigen láthat egy másik lény agyába. És különben
is! Honnan tudná, mi juthat egy nyúlnak eszébe, s mi nem?! De mert már elindult
benne a szégyenkezés, hát kicsit szégyenlősen és szemlesütve mondta:
- Nézd, pocok…Ez így van jól. Sokkalta jobb,
hogy ezt az egész ajándékozást a hét fenyő mondta. No?! Kapiskálod-e már,
miért?
A pocok még csak nem is kapiskálta.
- Ide hallgass! – mondta a nyúl nagyon
szelíden. – Ha ezt az egészet ezzel az ajándékozással én kezdem, most ezt meg
azt gondolnád. Nem igaz?
- De igaz… - ismerte el a pocok.
- És valljuk be, ha az imént ezt mondom
neked: Te pocok! Mivel a szürke betűs napokon sohasem adtál még nekem semmiféle
ajándékot, hát most, ezen a piros betűs karácsonyon adjál! Az csudára
ízléstelen lett volna. No, nem?
- De…igen…
A pocok ezt is elismerte. Viszont ezt
gondolta magában: „Nagy kár, hogy olyan lassú a felfogásom! De nagy kár, hogy
ez nem nekem jutott előbb eszembe!” És még azt is gondolta, hogy ha neki jut
eszébe az, ami a nyúlnak, hát ő egészen másképpen mondta volna. Ő úgy mondta
volna:” Tudod mit, te nyúl? Arra gondoltam, hogy adjunk ma valami ajándékot
egymásnak!”
Sajnos nem jutott eszébe, és így nem
mondhatta. Nem is mondta. Az meg, hogy most – miután a nyúl azzal állt elő,
hogy tudja, amit a karácsonyról tudni kell – hazudozzon, hogy így meg úgy,
távol állt a pocoktól.
És szívből örült, hogy a hét fenyő ilyen
szépen eligazította a dolgot, és megoldódott a rejtély. Csupán a rend kedvéért
kérdezte még meg:
- És? Hogyan gondoltad? Hogyan kellene ezt
a karácsonyi ünnepséget megrendezni? Hogyan üthetnénk nyélbe az ajándékozást?
- Ja?... – A nyúl szerényen elmosolyodott.
– Ezt az egyet sajnos nem tudom. Ezt valóban nem ártana a hét fenyőtől megkérdezni.
A pocok azt mondta:
- Jó, kérdezzük meg!
Azzal visszaugráltak a hét fenyőhöz.
- Ti hét fenyők! – kiáltotta a nyúl. – Ha
tudjátok, mondjátok meg nekünk: milyen valójában egy karácsonyi ünnepség?
- Hogy tudjuk-e?! – A hét fenyő nevetett. –
Azt csak mi tudjuk igazán, mivel ez a mi ünnepünk.
- Akkor hát mit kell tennünk? – sürgetőzött
a nyúl, a pocok meg csak állt és figyelt, hogy jól az eszébe vésse, amit a hét
fenyő mond.
A hét fenyő ezt mondta:
- Hogy mit? Hát tegyétek az ágaink alá az
ajándékokat. Mert a mi ünnepünkön ajándékot kell adni mindenkinek. Ez
népszokás.
- Mégis… - pislogott a nyúl. – Ki legyen az
a mindenki?
- Az, aki közelebb áll a szívetekhez –
mondta a hét fenyő. – Akit szerettek. Akinek örömöt akartok szerezni
- Akkor én a pocoknak adok ajándékot –
jelentette ki a nyúl. – Én a pocoknak akarok örömöt szerezni, mert őt szeretem.
- Én mindenkit szeretek. – A pocok ezt
nagyon halkan mondta, s a nyúl megütközve kapta fel a fejét.
- A rókát is?!
És úgy nézett a pocokra, mintha az imént
nem mondott volna igazat. A pocok nevetett.
- Persze, hogy a rókát is! Nekem nem
ártott.
- No..de… - hebegte a nyúl – a
nemzetségednek!...
- A nemzetségemnek lehet, hogy ártott –
mondta a pocok nyugalommal -, de ez még nem jelenti azt, hogy nekem ellenségem.
Enni mindenkinek kell. Nem mondom, ha azt hallom, hogy pockot fogott egy róka,
hát megborzadok. De az igazat megvallva, a rókát is sajnálom. Mivelhogy őket is
irtják. Tudod? És ha már szóba jött, hát azt is megmondom, amit gondolok…
- Akkor hát mondjad!
- Azt gondolom, egy ezen a piros betűs
ünnepnapon, karácsonykor ő is más. Mármint a róka. Azt gondolom, hogy nem fog
bántani senkit. Mert ahogyan a hét fenyő is mondta, ez a nap az ajándékozás
ünnepe. És ha ajándékot adunk mindenkinek, azért, hogy örüljön, miért tenne a
róka olyat, amin sírhatunk? No, hát ezért.
A nyúl erre csak annyit mondott:
- Haha!
A hét fenyő meg azt, hogy:
- Nos, akkor hát vigyétek szét a hírt a
kertben, és hívjatok meg az ünnepségre mindenkit, akit lehet.
A nyúl és a pocok bólintott. És futni
kezdtek, hogy szétvigyék a hírt, de a pocok félúton megállt.
- Várj! – súgta. – Itt van a verem. Az,
ahol éppen az a jóféle kis téli piroskáposzta található.
A nyúl elértette. (Mert ennek a kertbéli
nyúlnak csuda jól vágott ám az esze, azt meg kell hagyni!) Fél szemmel és
sandán a pocokra hunyorított, aztán azzal a mókás ábrázatával odébb ugrált.
- Ó! Bár min-den-nap ka-rá-csony vol-naaa!
(Ezt nem mondta, hanem dudorászta, amin azért nem csodálkozhat senki sem, mert
senki sem csudálkozhat azon, ha egy nyúl a mesében dudorászik.)
Szóval dudorászott. És nagyon tetszett
neki a dallam, amit csak úgy magától talált ki magának.
És vidáman ugrándozott, mert vidám volt a
dallam is. Ennek pedig az volt az oka, hogy a nyúl valóban örült. Nagyon örült,
hogy a pocok összegyűjt ma neki legalább egy hétre való téli
piroskáposzta-levelet, és nem kell a fiatal fák kérgét megrágcsálnia, ami
valójában csudára fárasztó dolog.
Ettől a gondolattól aztán olyan virágos
jókedve kerekedett, hogy belebukfencezett a hóba, és hengergőzött egy kicsikét
abban a jó nagy puha fehérségben csak úgy, a saját mulatságára. Aztán futott a
szarvasokhoz.
- Szarvasok! – kiáltotta. – Ha nem
tudnátok, ma karácsonyt ünnepelünk. Ilyenkor ajándékot szokás adni. Ajándékot
mindenkinek!
- Ó!... – mondták a szarvasok. – Ezt nem
tudtuk. Jó, hogy mondod. Köszönjük..
- Szívesen – biccentett a nyúl, és csak úgy
közbevetőleg megjegyezte: - Hogy ne okozzon különösebb problémát, a magam
részéről elárulom, én a téli piroskáposzta-levélnek örülnék legjobban.
- Ó! – mondták a szarvasok. – Köszönjük a
tanácsot.
- Akkor hát menjetek a hét fenyőhöz! Alattuk
kell elhelyezni az ajándékokat. Ott lesz a karácsonyi ünnepség.
Azzal továbbfutott. Az őzekhez.
- Őzikék! – kiáltotta.
És elmondta ugyanazt az őzeknek is,
bekiabálta a rókalyukba, hírül adta a vaddisznóknak, elmondta a kismackóknak
is. Aztán futott haza. Bebújt a bucka alá, ahol lakott.
- Mit is adjak? Mit is adjak?... –
töprengett.
És előszedett mindent, amit csak a bucka
mélyén talált: káposztatorzsát, száraz lucernacsomót, zsengén szárított
kukoricalevelet és egy darabka szalonnabőrt.
Iderakta őket, odarakta őket. Aztán meg
oda, meg ide. Balról jobbra és jobbról balra. És közben ilyeneket gondolt: „Á,
a hét fenyő bolondokat beszél. Tréfált vagy ilyesmi. Azt csak nem gondolhatják
komolyan, hogy amit nagy keservesen összegüzültem, csak úgy nagyvonalúan
odaadom? Népszokás?! Nevetséges. Pukkadjon meg a hét fenyő a népszokással, és
pukkadjon meg a pocok is, aki ezt az egészet elkezdte! Még képes, és komolyan
veszi, amit pusztán illendőségből mondtam…Hogy a barátom meg minden. És
ajándékot adok neki! Még beképzeli magának, hogy igazándiból barátomnak tartom.
Én? Egy nyúl! Egy pockot? Óha!” És merengve nézte a szalonnabőr-darabkát.
„Persze – gondolta – ezt voltaképpen neki
adhatnám…Ha jól beosztja, eltarthatna talán két napig is!...Csakhogy nem adom!
Ez emlék! Már nem tudom pontosan, miért az, de emlék. És különben is! Keressen
magának bőrkét a pocok, ha akar! Igazán nagyképű az a hét fenyő ezzel az
adakozással!...Hát csak adjanak a szarvasok, őzek, a róka, a vaddisznók, a
kismackó meg az ostoba pocok is, aki ezt az egészet kitalálta! Nekem az is
elég, ha kapok…hiii!”
Azért fejezte be a nyúl így a magával
folytatott disputát, mert közben kipillantott a bucka nyílásán. És azt látta,
hogy:
A szarvasok,
őzek,
a róka,
a vaddisznók
meg a kismackó is nagy csomagokkal
igyekszik a hét fenyő felé.
A nyúl vigyorogva tovább leskelődött.
Látta, hogy leülnek. Félkaréjban.
És azt is látta, hogy a pocok egyre-másra
csak hordja, hordja a veremből a ropogósnál ropogósabb téli
piroskáposzta-leveleket. Egy egész nagy halmot púpozott már belőlük a hét fenyő
alatt. (Ez azért volt szép a pocoktól, mert ő maga semmire sem becsülte az
efféle rágcsálnivalót.)
És ugyancsak a hét fenyő alatt ott
sorakoztak már a hóval lepett avaron a szarvasok, őzek, a róka, a vaddisznók
meg a kismackó ajándékai is, és már csupán egy: a pocoknak szánt ajándék
hiányzott. A nyúl megforgatta a szalonnabőr-darabkát.
- Igazán sajnálom – mondta a bucka előtt
szendergő tujabokornak. – De mindenki beláthatja, ezt nem adhatom oda. Emlék.
És ezenkívül nincs mit adnom…
Azzal összerakta a bucka mélyén a sok
ezt, meg azt, limet-lomot, hogy ne legyen ott az a csuda nagy felfordulás, no
meg hogy helye legyen majd a karácsonyi ajándéknak: a téli
piroskáposzta-leveleknek. Aztán újból kinézett a nyíláson. Elégedetten, nevetve
azt mondta a szendergő tujabokornak:
- Látod, te tujabokor? Milyen jó, hogy van
egy ilyen piros betűs ünnep, amit úgy neveznek: karácsony. Amikor ajándékot
adnak mindenkinek. Nézd meg, mit kapok ezen a napon a pocoktól! Összehordta
nekem az egész télire való csemegét! Ezentúl csak néhanapján fogom megrágcsálni
a fiatal fák kérgét, mert ezt azért mégiscsak elvárja tőlem a nemzetségem. A
fogaim miatt.
A tujabokor álmosan dünnyögött valamit.
Hogy mit, azt a nyúl nem értette. De ha őszinte akarok lenni, nem is igazán
figyelt arra, amit a tujabokor dünnyögött.
- Okos dolog ez a népszokás! Hallod-e! És
az is jó, hogy a hét fenyő ezt ilyen szépen eligazította. Csak abban tévednek,
hogy én is adhatok valakinek valamit. Mert mi a csudát adhatnék én…
A tujabokor nem felelt.
- Hé! – kiáltott rá a nyúl. – Figyelsz te
egyáltalán arra, amit mondok?
- Nem… - rázta havas fejét a tujabokor. – A
magam dolgára figyelek. Feljött a hold. A tájban gyönyörködöm. Nagyon
megkérlek, ne zavarj. Én is ünnepelek. Csöndben. Én így szeretek ünnepelni…
A nyúl sarkon fordult.
- Csinálj, amit akarsz! – mondta, és vállat
vont. Nevetett is, mert csuda jó kedve vol. – Ami azt illeti, ünnepelek én is.
No, akkor hát boldog karácsonyt!
- Neked is… - suttogta álmatagon a
tujabokor.
- Kösz! – vihogott a nyúl. – Bár ezt
felesleges volt mondanod. Anélkül is boldog vagyok.
Beugrott a bucka nyílásán, rágicsált egy
kicsikét a fehér káposztatorzsán, aztán összegömbölyödött a száraz lucernacsomó
tetején, és elaludt. Már csak úgy félálmában futott át az agyán, hogy az
ajándékot azért át kellett volna vennie, de ami azt illeti, hát így sem baj.
Majd megköszöni a pocoknak holnap.
A hét fenyő alatt már együtt voltak az
ajándékok, és a szarvasok, őzek, a róka, a vaddisznók, a kismackó meg a pocok
már hosszú percek óta üldögélt félkaréjban a hét fenyő törzse körül. A nyulat
várták.
És amíg várták énekeltek
Ki ezt, ki azt.
Ki így, ki úgy.
Mindenki úgy, ahogy tudott.
A hét fenyő ezüstfehér fényben pompázott.
Hosszú fehér jégcsapok lógtak az ágaik végében, és mélyzöld, hegyes levelüket
belepte a dér. A hold is ezüstfénnyel siklott mind feljebb az ég keleti felén,
és hideg, fehér-ezüst ragyogással szikráztak a csillagok.
Csodálatos éjszaka volt!
A hét fenyő ezt mondta:
- Talán még soha nem volt ilyen csillogó
karácsonyunk.
- Nekünk sem – mondták a szarvasok, őzek, a
róka, a vaddisznók meg a kismackó.
A pocok hallgatott.
- Hol késhet a nyúl? – tűnődött.
De ezt nem tudta megmondani senki. A hét
fenyő sem. És ki így, ki úgy, mindenki ahogyan tudott, újból rázendített a maga
karácsonyi dalára, mert mindenki örült, és mindenki meg akarta ünnepelni ezt a
szép estét. Nagy sokára aztán a hét fenyő ezt mondta:
- Nem várunk tovább. Eljött az idő. A hold
magasan jár. Adjátok oda az ajándékot mindenkinek.
És odaadták egymásnak az ajándékot a
szarvasok, őzek, a róka, a vaddisznók és a kismackó is.
A pocok magányosan állt. Állt és nézte a
nagy kupac téli piroskáposzta-levelet, és sírni szeretett volna. Mert hát kinek
is adja ezt most oda, ha nincs itt a nyúl? És nagyon elfogta a szomorúság, hogy
ha így van, akkor kitől is kaphat ő ma ajándékot, ha éppen a nyúltól kellett
volna kapnia? És akkor a kismackó megkérdezte:
- Te miért lógatod az orrodat, pocok?
A róka meg ezt:
- No, pocok! Hát örülsz-e az ajándéknak?
A szarvasok, őzek, vaddisznók csak
álltak. Összenéztek és bólintottak. Mert minek is beszélni erről? Ők tudták. És
ha döbbenetes is – ez nekik elég.
De akkor már tudta a kismackó meg a róka
is. És mind a nagy halom téli piroskáposzta-levélre nézett, mely úgy
domborodott ott a nagy-nagy fehérségben, étvágygerjesztően és ízlésesen
elrendezve, de érintetlenül a hét fenyő alatt, ahogyan a pocok nagy gonddal
odacipelte. És akkor halk nevetéssel megszólalt a róka:
- Juj/ Igazán ne haragudj, pocok! Ma kissé
feledékeny vagyok. Megzavart a váratlan ünnepség, hiszen a nyúl…Nahát! Abban a
nagy sietségben otthon felejtettem
- Mit?... – pislogott a pocok, mert nagy
zavarban volt. Még csak nem is sejtette, mit felejthetett otthon a róka, s
miért kér tőle ilyen szégyenkezve bocsánatot.
A róka megint nevetett.
- Hát a sajtdarabkát! – mondta. – Amit ajándékba
szántam neked.
A pocok nagyot nyelt. Most már végképpen nem
értett semmit sem. ( És ez, az igazat megvallva, nem is csoda.)
Tanácstalanságában nagyot sóhajtott, s nehezen találta meg a hangját. Amit
mondott, azt is nagyon halkan mondta:
- Sajt-da-rab-káát?! Te?...Nekem?...
- Most mért vagy úgy elképedve? – kérdezte a
róka. – Igenis, sajtdarabkát. És igenis, neked. Hát nem arról volt szó, hogy
ajándékot adunk ma mindenkinek?
- De… - A pocok elsírta magát, és újból
csak összenéztek a szarvasok, őzek, a vaddisznók meg a kismackó. ( Mert a nyúl
adta hírül, amit kellett, és most mind itt voltak. Mind, csak ő nem. A nyúl
mélyen és elégedetten aludt. Otthon. A bucka mélyén. És ezt mind
hajszálpontosan tudták. A pocok is. Ezért sírta el magát.)
Aztán mégis ő szólalt meg elsőnek.
Elfogódottan mondta:
- De…hiszen mindenki tudja, hogy bolondja
vagy a sajtnak!
A róka nevetett.
- Ki az a mindenki? – kérdezte. – Néhány meseíró?
Nem mondom, jó izgalmas történeteket írtak már rólam éppen a sajttal
kapcsolatban. ( A róka ezt némi büszkeséggel mondta, a többiek pedig
tisztelettel néztek rá, és visszaléptek egy lépést. Ez láthatóan hízelgett a
rókának. Márminthogy visszaléptek egy lépést.)
A róka harsány hahotára fakadt. Az az egy
lépés! Az volt az, amitől úgy kibuggyant belőle a nevetés, mint mohos szikla
alól a forrásvíz.
- Ez az! Látjátok? – kiáltotta, és a
szarvasok, őzek, vaddisznók, a kismackó és maga a pocok is értetlenül bámulta.
A róka meg csak egyre hahotázott.
- Ez az! Mindig ezt! Mindig ugyanazt írják
rólam! Mondhatom, unalmas. Ki így, ki úgy, de ezt írja. Ezért hát én minden
mesében ravasz és falánk vagyok. Pedig csak valójában olyan vagyok, amilyen
valójában egy róka lehet. Amilyennek az erdőben lennem kell. Enni meg
ravaszkodni mindenkinek kell, aki ezen a világon él. De ezt már unom! Miért
mindig éppen én legyek a jelkép? Hö?!
- Igaz… - motyogták a szarvasok, őzek,
vaddisznók, a kismackó és a pocok. – Miért is?
- Persze, hogy szeretem a sajtot! –
kiáltotta a róka. – Nagyon is szeretem! Irtó finom, zamatos eledel!
- Akkor…- hebegte a pocok – miért adnál a
sajtodból egy darabkát most nekem?
- Mert te is szereted – mondta egyszerűen a
róka. – Tudd meg, gavallér vagyok. Ha ajándékot adok, olyat adok, aminek értéke
van. Legalábbis az én szememben. Meg aztán annak a szemében is, aki majd kapja.
Azzal megpördült a sarkán. Úgy kiáltotta
vissza, futtában:
- Arról volt szó, hogy ma ajándékot adunk!
Ajándékot mindenkinek! – és elrohant.
A szarvasok, őzek, vaddisznók, a kismackó
és a pocok tátott szájjal bámultak utána. És akkor a hét fenyő halkan,
dallamosan fölnevetett.
- Ez a karácsony – mondták. – Ezért van ez
a nap piros betűkkel nyomtatva a naptárban.
Hogy értették-e azok, akik ott
félkaréjban ültek a hólepte ágak alatt? Ki tudja?
Egyvalaki – tudom – értette. És apró,
fekete gyöngyszemhez hasonló szeme szokatlan fénnyel csillogott.
És csillogott akkor is, amikor már
egyedül üldögélt a Hét Fenyőfához címzett menedékhely földpadkáján, és a
karácsonyi sajtdarabkáját majszolgatta.
Egy pillanatra fölnézett a rézsű
oldalára, a hét fenyőfa tövébe. A nagy halom téli piroskáposzta-levél
megfogyott.
Nem a nyúl vitte el. Ő aludt. Mélyen és
álmában kuncogva aludt a bucka alatt.
A szél hordta a káposztaleveleket
egyre-másra, levelenkint magasba emelve mindet. Aztán futott velük.
Reggelre nem maradt belőlük egy dércsípte
csücsök sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése