Bakó Ágnes: Ajándékot mindenkinek

A kertben hét fenyőfa, sok gyümölcsfa, rengeteg bokor és cserje volt: és volt még töméntelen gyom, gaz, dudva. És a hét fenyőfát, és a sok gyümölcsfát, a rengeteg bokrot és cserjét, gyomot, gazt, dudvát vastagon belepte a hó.

Mert tél volt.

Még pontosabban tél dereka.

A Hét Fenyőfához címzett menedékhely falinaptárán piros betűkkel ez állt: karácsony.

A menedékhely a rézsű oldalából nyílott, a hét fenyőfa alatt. Itt gyűlt össze mindenki, aki egy kis tereferére vágyott. Nyáridőben meg ősszel csuda nagy volt a forgalom, de alighogy beállt az esőzés, megcsappant a jövés-menés. Mindenki megbújt a kuckójában.

A pocok szomorú szívvel álldogált a menedékhely bejáratában, és jobb híján a hét fenyőfának kiáltotta oda:

-      Mondhatom, unalmas! És még ezt nevezik ünnepnek!

-      Ezt! – mondta a hét fenyőfa. – Az is.

-      Nekem ilyet ne mondjatok! – fakadt ki a pocok. – Az ünnep az ünnep. Mulatság, vigalom! Sejehuja! És azért nem hétköznap, mert más, mint a többi! De ez? Annyiban más csak, hogy ma két centivel magasabb a hó. Parancsoljatok! Nézzétek meg! Azt, ugye, mindenki tudja, hogy nem vagyok öt centinél magasabb? Tessék, láthatjátok!

A hét fenyőfa látta is. És összenevetett.

A pocok ugyanis egy kis hókupac tetején zsörtölődött, a feje búbját meg mindegyre beverte a menedékhely boltíves bejáratába. ( A miatt a két centiméter miatt!) És akkor arra szaladt a nyúl. Mit szaladt! Ugrált meg lelapult. Ezt nevezik a nyulak szaladásnak.

-      Hé, te nyúl! – kiáltott rá a pocok. – Ugorj be hozzám egy rövidke percre!

-      Most? Dologidőben? – bámult nagyot a nyúl, de azért megállt. Kíváncsi volt, mit akarhat tőle a pocok. Meg is kérdezte: - És mi végre ugorjak be?

-      Avégre – mondta a pocok -, hogy ne ünnepeljek egyedül. Hajtsunk fel együtt egy mogyoróhéjnyi bodzalét! Végtére karácsony van!

-      Mi van? – A nyúl értetlenül pislogott.

-      Hát karácsony – magyarázta a pocok. – Aki ért a naptárakhoz, az tudja. De a hét fenyőfa is mondta. Ők is tudják.

-      Lehet – mondta a nyúl, és még csak nem is lett izgatott. – Lehet, de mondom: nem érek rá. Még nem végeztem a dolgommal. Sok a tennivalóm.

-      Éspedig?

-      Éspedig?! Meg kell rágcsálnom a fiatal fák kérgét. Másként kitagad a nemzetségem, pocok!

-      De hát…mások ilyenkor ünnepelnek…- jegyezte meg a pocok bizonytalanul.

-      Lehet – bólintott a nyúl. – Én mindenesetre megrágcsálom a fiatal gyümölcsfák kérgét. Aztán vissza a bucka alá! A jó kis melegbe!

-      Ó! – fakadt ki a pocok. – Csak nyulak lehetnek ilyen kicsinyesek! A fiatal fák kérgét bármelyik napon megrágcsálhatod! Ma ünnep van, mondom! Karácsony.

-      Egyszer már mondtad – legyintett a nyúl -, és amit egyszer már mondtak, azt unalmas másodszorra is végighallgatni. Mindenki végezze csak a dolgát. Engem nem téríthetsz le a kötelesség útjáról, kérlek! Napjában egyszer bizony én megrágcsálom a fiatal gyümölcsfák kérgét, egyrészt mert éhes vagyok, másrészt mert éhes vagyok.

A pocok nagy szemet meresztett.

-      Értem… - mondta, de nem értette. Ezért is tette hozzá: - De ma mást kell csinálni. Mert ünnep van! Karácsony!

-      Mi az, hogy karácsony? – vihogott a nyúl. – Az is csak egy nap. Olyan, mint a többi. És abba, hogy napjában egyszer, ez a mai nap is beleértendő. No, kapiskálod-e már, te pocok?

A pocok természetesen kapiskálta, és minden szál szürke szőre égnek állt.

-      Ide hallgass, te nyúl! – mondta. – Ha egy napot piros betűkkel jelölnek meg a naptárban, akkor annak oka van! Akkor az a nap mégiscsak más kell hogy legyen, mint a többi! Szerintem ezen a napon olyasvalamit kellene csinálnunk, amit a szürke betűs napokon senki sem csinál. Legalábbis annak, aki tudja, hogy ma karácsony van.

A nyúl pislogott egyet-kettőt, aztán bólintott.

-      Legalábbis… - mondta megfontoltan. – És? Mégis mit? Mi az, amit nem csinálunk, teszem azt, a szürke betűs napokon?

-      Ez a nagy kérdés – szögezte le a pocok, a nyúl meg csak állt, álldogált előtte, és a lábát váltogatta. Meglehetősen szaporán. Mert fázott. Mind a négy. Csudára! Ezért hát a két hátsó lábára állt, hogy addig is a két mellső lába ne fázzon. Úgy mondta kis szünet után:

-      Ez, látod, olyasvalami, amin nem ártana elgondolkodni.

A pocok felvidult.

-      Hát gondolkozzunk! – visongta lelkesen. Apró szeme úgy csillogott, akár a pottyantott gyöngyszem. – Azt mondom, mégis csak ugorj be, pajtás! Hajtsunk fel egy mogyoróhéjjal abból a jó kis bodzaléből! Amíg megtárgyaljuk, amit okvetlenül meg kell tárgyalnunk, átmelegszel te is.

-      Jó – mondta a nyúl, azzal beugrott.

Megivott egy pohárka forralt bodzalét, aztán összekucorodott a földpadkán, és ezt mondta:

-      No, akkor most nekilátok a gondolkozásnak! – azzal behunyta a szemét.

És a pocok szerint nem annyira gondolkozott, mint inkább aludt. Erre abból következtetett a pocok, hogy a nyúl ütemesen és dallamosan horkolt. Amikor beszívta a levegőt, lefelé, amikor kifújta a levegőt, fölfelé libbent a bajusza.

És libegett, rezgett, mondjuk, úgy félóra hosszat. Aztán megmerevedett. És mozdulatlan beleszúrt a levegőbe jobb felé is, bal felé is. A pocok megilletődve nézte: micsoda bajusz! Aztán újból megrázta a nyulat, mivel egy pillanattal korábban is megrázta már. ( Ezért is maradt abba a horkolás.)

-      Térjünk a lényegre, te nyúl! – sürgette. – Gondolkoztál?

-      Nagyon is… - mondta a nyúl készségesen.

-      Tudod is már?

-      Persze hogy tudom!

A pocok meghökkent. Szerinte a nyúl igenis nem gondolkozott, hanem aludt. Méghozzá jóízűen. Nem is titkolta, hogy gyanakszik.

-      Aki alszik, az alszik – szögezte le. – Márpedig te aludtál, nyúl. Azt ugyan ne is akard velem elhitetni, hogy alvás közben eszedbe jutott valami!

-      Pedig elhitetem! – vihogott a nyúl. Megjegyzem, irtó mókás képe volt, amikor vihogott, de a pocok még csak el sem nevette magát.

-      Nono! – mondta. – Azért, mert a vendégem vagy, még nem szükséges visszaélned a vendégjoggal és azzal, hogy udvarias vagyok és minden egyéb! Biz én a szemedbe mondom: láttam, amit láttam!

-      Cö! – a nyúl csak legyintett. – Értesz is te ehhez! Az alvás a nyulaknál úgy megy, hogy közben mindenről tudnak! És ehhez még csak nem is konyíthat egy pocok!

Ezt kissé leereszkedően mondta, és a pocok el is szégyellte magát. És kezdett derengeni a fejében valami olyasmi, hogy: éber, mint a nyúl, meg hogy: úgy alszik, mint a nyúl – és nagyot nyelt. Magának – de igazán csak magának bevallotta, hogy a nyúl fején találta a szöget. ( Mármint ami a konyítást illeti.)

És egyszeriben afféle semmi, haszontalan jószágnak érezte magát, aki csak forog, forog, forog azzal a ménkű nagy földtekével egyetemben – amelyről a kertész múltkorjában beszélt -,  szóval csak forog, forog, mert mit is tehetne egyebet, ha még azt sem vette észre eddig, hogy forog? És csak ül, üldögél itten, ezen a karácsonyestén is s Hét Fenyőfához címzett menedékhelyen, és szégyenszemre nem jut eszébe semmi érdemleges. És nagyon szeretett volna szégyenében elpirulni: de a pockok nem szoktak szégyenükben elpirulni. Még akkor sem, ha szeretnének! (Nem is tudom, hogyan juthatott eszébe ilyen képtelenség ennek a pocoknak. De egy egészen biztos: így történt.)

És az is biztos, hogy tisztelettel nézett a nyúlra. És az is, hogy leesett az álla a csodálattól, hogy a nyúl már tudja is, amit a karácsonyról tudni kell.

-      Jó neked! – mondta nagy sokára, de minden irigység nélkül, mert a pocok és minden rokona jószívű volt, és soha nem irigyelt még senkit.

-      Jó neked… - mondta újból. – Én épp azt akartam javasolni: kérdezzük meg a hét fenyőtől.

-      Ez az! – rikkantott a nyúl. – Kérdezzük meg a hét fenyőtől!

Azzal már ugrott is. Át a hókupacon, át a buckán.

-      Ti hét fenyők! – kiáltotta. – Mondjátok meg nekünk: miért karácsony a karácsony?

-      Mert ünnep – mondta a hét fenyő. – Piros betűs.

A nyúl feszengett.

Ez az! Mert épp a piros betűk miatt kérdezősködünk. Hogy mi az, amit ezen a piros betűs ünnepen tennünk kellene? Mert az olyasvalami kell hogy legyen, amit a szürke betűs napokon nem teszünk!...

-      Adjatok ajándékot! – mondta a hét fenyő.

-      Hogyan?!... – makogta a nyúl, mert ezt nem egészen értette. – Mondjátok egy kicsit hangosabban!

-      Adjatok ajándékot! – mondta a hét fenyő egy kicsikét hangosabban. – Ajándékot mindenkinek!

-      Ó! – sikkantotta a nyúl. – Ajándékot?! Jól értettem?

És valósággal lázba jött. Több bukfencet vetett ott a hóban, és lengette azt a két nagy bolondos fülét, és viháncolt, és visongva kiáltotta:

-      Hallod, pocok! Ajándékot! Ajándékot mindenkinek! Te mit adsz nekem, pocok? Juuuj! Irtóra szeretek mindenfélét kapni! Várjál! Megmondom, miket adhatsz nekem. A téli piroskáposzta-levelet például nagyon szeretem, meg a…

Itt abbahagyta a nyúl a felsorolást. Mert a pocok ránézett. Rá bizony! Méghozzá nem is akármilyen pillantással. Aztán ezt mondta, és a nyúl úgy érezte, mintha egyszerre kérdezne is meg felelne is valamire:

-      Te nyúúúúl!...

A nyúl nagyokat pislogott. Egy pillanatig arra gondolt, hogy elszégyelli magát, ám a másik pillanatban az jutott eszébe, hogy a pocok közismerten jószívű és jól nevelt jószág, aki soha nem akaszkodott még össze senkivel: azonkívül nemigen láthat egy másik lény agyába. És különben is! Honnan tudná, mi juthat egy nyúlnak eszébe, s mi nem?! De mert már elindult benne a szégyenkezés, hát kicsit szégyenlősen és szemlesütve mondta:

-      Nézd, pocok…Ez így van jól. Sokkalta jobb, hogy ezt az egész ajándékozást a hét fenyő mondta. No?! Kapiskálod-e már, miért?

A pocok még csak nem is kapiskálta.

-      Ide hallgass! – mondta a nyúl nagyon szelíden. – Ha ezt az egészet ezzel az ajándékozással én kezdem, most ezt meg azt gondolnád. Nem igaz?

-      De igaz… - ismerte el a pocok.

-      És valljuk be, ha az imént ezt mondom neked: Te pocok! Mivel a szürke betűs napokon sohasem adtál még nekem semmiféle ajándékot, hát most, ezen a piros betűs karácsonyon adjál! Az csudára ízléstelen lett volna. No, nem?

-      De…igen…

A pocok ezt is elismerte. Viszont ezt gondolta magában: „Nagy kár, hogy olyan lassú a felfogásom! De nagy kár, hogy ez nem nekem jutott előbb eszembe!” És még azt is gondolta, hogy ha neki jut eszébe az, ami a nyúlnak, hát ő egészen másképpen mondta volna. Ő úgy mondta volna:” Tudod mit, te nyúl? Arra gondoltam, hogy adjunk ma valami ajándékot egymásnak!”

Sajnos nem jutott eszébe, és így nem mondhatta. Nem is mondta. Az meg, hogy most – miután a nyúl azzal állt elő, hogy tudja, amit a karácsonyról tudni kell – hazudozzon, hogy így meg úgy, távol állt a pocoktól.

És szívből örült, hogy a hét fenyő ilyen szépen eligazította a dolgot, és megoldódott a rejtély. Csupán a rend kedvéért kérdezte még meg:

-      És? Hogyan gondoltad? Hogyan kellene ezt a karácsonyi ünnepséget megrendezni? Hogyan üthetnénk nyélbe az ajándékozást?

-      Ja?... – A nyúl szerényen elmosolyodott. – Ezt az egyet sajnos nem tudom. Ezt valóban nem ártana a hét fenyőtől megkérdezni.

A pocok azt mondta:

-      Jó, kérdezzük meg!

Azzal visszaugráltak a hét fenyőhöz.

-      Ti hét fenyők! – kiáltotta a nyúl. – Ha tudjátok, mondjátok meg nekünk: milyen valójában egy karácsonyi ünnepség?

-      Hogy tudjuk-e?! – A hét fenyő nevetett. – Azt csak mi tudjuk igazán, mivel ez a mi ünnepünk.

-      Akkor hát mit kell tennünk? – sürgetőzött a nyúl, a pocok meg csak állt és figyelt, hogy jól az eszébe vésse, amit a hét fenyő mond.

A hét fenyő ezt mondta:

-      Hogy mit? Hát tegyétek az ágaink alá az ajándékokat. Mert a mi ünnepünkön ajándékot kell adni mindenkinek. Ez népszokás.

-      Mégis… - pislogott a nyúl. – Ki legyen az a mindenki?

-      Az, aki közelebb áll a szívetekhez – mondta a hét fenyő. – Akit szerettek. Akinek örömöt akartok szerezni

-      Akkor én a pocoknak adok ajándékot – jelentette ki a nyúl. – Én a pocoknak akarok örömöt szerezni, mert őt szeretem.

-      Én mindenkit szeretek. – A pocok ezt nagyon halkan mondta, s a nyúl megütközve kapta fel a fejét.

-      A rókát is?!

És úgy nézett a pocokra, mintha az imént nem mondott volna igazat. A pocok nevetett.

-      Persze, hogy a rókát is! Nekem nem ártott.

-      No..de… - hebegte a nyúl – a nemzetségednek!...

-      A nemzetségemnek lehet, hogy ártott – mondta a pocok nyugalommal -, de ez még nem jelenti azt, hogy nekem ellenségem. Enni mindenkinek kell. Nem mondom, ha azt hallom, hogy pockot fogott egy róka, hát megborzadok. De az igazat megvallva, a rókát is sajnálom. Mivelhogy őket is irtják. Tudod? És ha már szóba jött, hát azt is megmondom, amit gondolok…

-      Akkor hát mondjad!

-      Azt gondolom, egy ezen a piros betűs ünnepnapon, karácsonykor ő is más. Mármint a róka. Azt gondolom, hogy nem fog bántani senkit. Mert ahogyan a hét fenyő is mondta, ez a nap az ajándékozás ünnepe. És ha ajándékot adunk mindenkinek, azért, hogy örüljön, miért tenne a róka olyat, amin sírhatunk? No, hát ezért.

A nyúl erre csak annyit mondott:

-      Haha!

A hét fenyő meg azt, hogy:

-      Nos, akkor hát vigyétek szét a hírt a kertben, és hívjatok meg az ünnepségre mindenkit, akit lehet.

A nyúl és a pocok bólintott. És futni kezdtek, hogy szétvigyék a hírt, de a pocok félúton megállt.

-      Várj! – súgta. – Itt van a verem. Az, ahol éppen az a jóféle kis téli piroskáposzta található.

A nyúl elértette. (Mert ennek a kertbéli nyúlnak csuda jól vágott ám az esze, azt meg kell hagyni!) Fél szemmel és sandán a pocokra hunyorított, aztán azzal a mókás ábrázatával odébb ugrált.

-      Ó! Bár min-den-nap ka-rá-csony vol-naaa! (Ezt nem mondta, hanem dudorászta, amin azért nem csodálkozhat senki sem, mert senki sem csudálkozhat azon, ha egy nyúl a mesében dudorászik.)

Szóval dudorászott. És nagyon tetszett neki a dallam, amit csak úgy magától talált ki magának.

És vidáman ugrándozott, mert vidám volt a dallam is. Ennek pedig az volt az oka, hogy a nyúl valóban örült. Nagyon örült, hogy a pocok összegyűjt ma neki legalább egy hétre való téli piroskáposzta-levelet, és nem kell a fiatal fák kérgét megrágcsálnia, ami valójában csudára fárasztó dolog.

Ettől a gondolattól aztán olyan virágos jókedve kerekedett, hogy belebukfencezett a hóba, és hengergőzött egy kicsikét abban a jó nagy puha fehérségben csak úgy, a saját mulatságára. Aztán futott a szarvasokhoz.

-      Szarvasok! – kiáltotta. – Ha nem tudnátok, ma karácsonyt ünnepelünk. Ilyenkor ajándékot szokás adni. Ajándékot mindenkinek!

-      Ó!... – mondták a szarvasok. – Ezt nem tudtuk. Jó, hogy mondod. Köszönjük..

-      Szívesen – biccentett a nyúl, és csak úgy közbevetőleg megjegyezte: - Hogy ne okozzon különösebb problémát, a magam részéről elárulom, én a téli piroskáposzta-levélnek örülnék legjobban.

-      Ó! – mondták a szarvasok. – Köszönjük a tanácsot.

-      Akkor hát menjetek a hét fenyőhöz! Alattuk kell elhelyezni az ajándékokat. Ott lesz a karácsonyi ünnepség.

Azzal továbbfutott. Az őzekhez.

-      Őzikék! – kiáltotta.

És elmondta ugyanazt az őzeknek is, bekiabálta a rókalyukba, hírül adta a vaddisznóknak, elmondta a kismackóknak is. Aztán futott haza. Bebújt a bucka alá, ahol lakott.

-      Mit is adjak? Mit is adjak?... – töprengett.

És előszedett mindent, amit csak a bucka mélyén talált: káposztatorzsát, száraz lucernacsomót, zsengén szárított kukoricalevelet és egy darabka szalonnabőrt.

Iderakta őket, odarakta őket. Aztán meg oda, meg ide. Balról jobbra és jobbról balra. És közben ilyeneket gondolt: „Á, a hét fenyő bolondokat beszél. Tréfált vagy ilyesmi. Azt csak nem gondolhatják komolyan, hogy amit nagy keservesen összegüzültem, csak úgy nagyvonalúan odaadom? Népszokás?! Nevetséges. Pukkadjon meg a hét fenyő a népszokással, és pukkadjon meg a pocok is, aki ezt az egészet elkezdte! Még képes, és komolyan veszi, amit pusztán illendőségből mondtam…Hogy a barátom meg minden. És ajándékot adok neki! Még beképzeli magának, hogy igazándiból barátomnak tartom. Én? Egy nyúl! Egy pockot? Óha!” És merengve nézte a szalonnabőr-darabkát.

„Persze – gondolta – ezt voltaképpen neki adhatnám…Ha jól beosztja, eltarthatna talán két napig is!...Csakhogy nem adom! Ez emlék! Már nem tudom pontosan, miért az, de emlék. És különben is! Keressen magának bőrkét a pocok, ha akar! Igazán nagyképű az a hét fenyő ezzel az adakozással!...Hát csak adjanak a szarvasok, őzek, a róka, a vaddisznók, a kismackó meg az ostoba pocok is, aki ezt az egészet kitalálta! Nekem az is elég, ha kapok…hiii!”

Azért fejezte be a nyúl így a magával folytatott disputát, mert közben kipillantott a bucka nyílásán. És azt látta, hogy:

A szarvasok,

őzek,

a róka,

a vaddisznók

meg a kismackó is nagy csomagokkal igyekszik a hét fenyő felé.

A nyúl vigyorogva tovább leskelődött. Látta, hogy leülnek. Félkaréjban.

És azt is látta, hogy a pocok egyre-másra csak hordja, hordja a veremből a ropogósnál ropogósabb téli piroskáposzta-leveleket. Egy egész nagy halmot púpozott már belőlük a hét fenyő alatt. (Ez azért volt szép a pocoktól, mert ő maga semmire sem becsülte az efféle rágcsálnivalót.)

És ugyancsak a hét fenyő alatt ott sorakoztak már a hóval lepett avaron a szarvasok, őzek, a róka, a vaddisznók meg a kismackó ajándékai is, és már csupán egy: a pocoknak szánt ajándék hiányzott. A nyúl megforgatta a szalonnabőr-darabkát.

-      Igazán sajnálom – mondta a bucka előtt szendergő tujabokornak. – De mindenki beláthatja, ezt nem adhatom oda. Emlék. És ezenkívül nincs mit adnom…

Azzal összerakta a bucka mélyén a sok ezt, meg azt, limet-lomot, hogy ne legyen ott az a csuda nagy felfordulás, no meg hogy helye legyen majd a karácsonyi ajándéknak: a téli piroskáposzta-leveleknek. Aztán újból kinézett a nyíláson. Elégedetten, nevetve azt mondta a szendergő tujabokornak:

-      Látod, te tujabokor? Milyen jó, hogy van egy ilyen piros betűs ünnep, amit úgy neveznek: karácsony. Amikor ajándékot adnak mindenkinek. Nézd meg, mit kapok ezen a napon a pocoktól! Összehordta nekem az egész télire való csemegét! Ezentúl csak néhanapján fogom megrágcsálni a fiatal fák kérgét, mert ezt azért mégiscsak elvárja tőlem a nemzetségem. A fogaim miatt.

A tujabokor álmosan dünnyögött valamit. Hogy mit, azt a nyúl nem értette. De ha őszinte akarok lenni, nem is igazán figyelt arra, amit a tujabokor dünnyögött.

-      Okos dolog ez a népszokás! Hallod-e! És az is jó, hogy a hét fenyő ezt ilyen szépen eligazította. Csak abban tévednek, hogy én is adhatok valakinek valamit. Mert mi a csudát adhatnék én…

A tujabokor nem felelt.

-      Hé! – kiáltott rá a nyúl. – Figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok?

-      Nem… - rázta havas fejét a tujabokor. – A magam dolgára figyelek. Feljött a hold. A tájban gyönyörködöm. Nagyon megkérlek, ne zavarj. Én is ünnepelek. Csöndben. Én így szeretek ünnepelni…

A nyúl sarkon fordult.

-      Csinálj, amit akarsz! – mondta, és vállat vont. Nevetett is, mert csuda jó kedve vol. – Ami azt illeti, ünnepelek én is. No, akkor hát boldog karácsonyt!

-      Neked is… - suttogta álmatagon a tujabokor.

-      Kösz! – vihogott a nyúl. – Bár ezt felesleges volt mondanod. Anélkül is boldog vagyok.

Beugrott a bucka nyílásán, rágicsált egy kicsikét a fehér káposztatorzsán, aztán összegömbölyödött a száraz lucernacsomó tetején, és elaludt. Már csak úgy félálmában futott át az agyán, hogy az ajándékot azért át kellett volna vennie, de ami azt illeti, hát így sem baj. Majd megköszöni a pocoknak holnap.

A hét fenyő alatt már együtt voltak az ajándékok, és a szarvasok, őzek, a róka, a vaddisznók, a kismackó meg a pocok már hosszú percek óta üldögélt félkaréjban a hét fenyő törzse körül. A nyulat várták.

És amíg várták énekeltek

Ki ezt, ki azt.

Ki így, ki úgy.

Mindenki úgy, ahogy tudott.

A hét fenyő ezüstfehér fényben pompázott. Hosszú fehér jégcsapok lógtak az ágaik végében, és mélyzöld, hegyes levelüket belepte a dér. A hold is ezüstfénnyel siklott mind feljebb az ég keleti felén, és hideg, fehér-ezüst ragyogással szikráztak a csillagok.

Csodálatos éjszaka volt!

A hét fenyő ezt mondta:

-      Talán még soha nem volt ilyen csillogó karácsonyunk.

-      Nekünk sem – mondták a szarvasok, őzek, a róka, a vaddisznók meg a kismackó.

A pocok hallgatott.

-      Hol késhet a nyúl? – tűnődött.

De ezt nem tudta megmondani senki. A hét fenyő sem. És ki így, ki úgy, mindenki ahogyan tudott, újból rázendített a maga karácsonyi dalára, mert mindenki örült, és mindenki meg akarta ünnepelni ezt a szép estét. Nagy sokára aztán a hét fenyő ezt mondta:

-      Nem várunk tovább. Eljött az idő. A hold magasan jár. Adjátok oda az ajándékot mindenkinek.

És odaadták egymásnak az ajándékot a szarvasok, őzek, a róka, a vaddisznók és a kismackó is.

A pocok magányosan állt. Állt és nézte a nagy kupac téli piroskáposzta-levelet, és sírni szeretett volna. Mert hát kinek is adja ezt most oda, ha nincs itt a nyúl? És nagyon elfogta a szomorúság, hogy ha így van, akkor kitől is kaphat ő ma ajándékot, ha éppen a nyúltól kellett volna kapnia? És akkor a kismackó megkérdezte:

-      Te miért lógatod az orrodat, pocok?

A róka meg ezt:

-      No, pocok! Hát örülsz-e az ajándéknak?

A szarvasok, őzek, vaddisznók csak álltak. Összenéztek és bólintottak. Mert minek is beszélni erről? Ők tudták. És ha döbbenetes is – ez nekik elég.

De akkor már tudta a kismackó meg a róka is. És mind a nagy halom téli piroskáposzta-levélre nézett, mely úgy domborodott ott a nagy-nagy fehérségben, étvágygerjesztően és ízlésesen elrendezve, de érintetlenül a hét fenyő alatt, ahogyan a pocok nagy gonddal odacipelte. És akkor halk nevetéssel megszólalt a róka:

-      Juj/ Igazán ne haragudj, pocok! Ma kissé feledékeny vagyok. Megzavart a váratlan ünnepség, hiszen a nyúl…Nahát! Abban a nagy sietségben otthon felejtettem

-      Mit?... – pislogott a pocok, mert nagy zavarban volt. Még csak nem is sejtette, mit felejthetett otthon a róka, s miért kér tőle ilyen szégyenkezve bocsánatot.

A róka megint nevetett.

-      Hát a sajtdarabkát! – mondta. – Amit ajándékba szántam neked.

A pocok nagyot nyelt. Most már végképpen nem értett semmit sem. ( És ez, az igazat megvallva, nem is csoda.) Tanácstalanságában nagyot sóhajtott, s nehezen találta meg a hangját. Amit mondott, azt is nagyon halkan mondta:

-      Sajt-da-rab-káát?! Te?...Nekem?...

-      Most mért vagy úgy elképedve? – kérdezte a róka. – Igenis, sajtdarabkát. És igenis, neked. Hát nem arról volt szó, hogy ajándékot adunk ma mindenkinek?

-      De… - A pocok elsírta magát, és újból csak összenéztek a szarvasok, őzek, a vaddisznók meg a kismackó. ( Mert a nyúl adta hírül, amit kellett, és most mind itt voltak. Mind, csak ő nem. A nyúl mélyen és elégedetten aludt. Otthon. A bucka mélyén. És ezt mind hajszálpontosan tudták. A pocok is. Ezért sírta el magát.)

Aztán mégis ő szólalt meg elsőnek. Elfogódottan mondta:

-      De…hiszen mindenki tudja, hogy bolondja vagy a sajtnak!

A róka nevetett.

-      Ki az a mindenki? – kérdezte. – Néhány meseíró? Nem mondom, jó izgalmas történeteket írtak már rólam éppen a sajttal kapcsolatban. ( A róka ezt némi büszkeséggel mondta, a többiek pedig tisztelettel néztek rá, és visszaléptek egy lépést. Ez láthatóan hízelgett a rókának. Márminthogy visszaléptek egy lépést.)

A róka harsány hahotára fakadt. Az az egy lépés! Az volt az, amitől úgy kibuggyant belőle a nevetés, mint mohos szikla alól a forrásvíz.

-      Ez az! Látjátok? – kiáltotta, és a szarvasok, őzek, vaddisznók, a kismackó és maga a pocok is értetlenül bámulta. A róka meg csak egyre hahotázott.

-      Ez az! Mindig ezt! Mindig ugyanazt írják rólam! Mondhatom, unalmas. Ki így, ki úgy, de ezt írja. Ezért hát én minden mesében ravasz és falánk vagyok. Pedig csak valójában olyan vagyok, amilyen valójában egy róka lehet. Amilyennek az erdőben lennem kell. Enni meg ravaszkodni mindenkinek kell, aki ezen a világon él. De ezt már unom! Miért mindig éppen én legyek a jelkép? Hö?!

-      Igaz… - motyogták a szarvasok, őzek, vaddisznók, a kismackó és a pocok. – Miért is?

-      Persze, hogy szeretem a sajtot! – kiáltotta a róka. – Nagyon is szeretem! Irtó finom, zamatos eledel!

-      Akkor…- hebegte a pocok – miért adnál a sajtodból egy darabkát most nekem?

-      Mert te is szereted – mondta egyszerűen a róka. – Tudd meg, gavallér vagyok. Ha ajándékot adok, olyat adok, aminek értéke van. Legalábbis az én szememben. Meg aztán annak a szemében is, aki majd kapja.

Azzal megpördült a sarkán. Úgy kiáltotta vissza, futtában:

-      Arról volt szó, hogy ma ajándékot adunk! Ajándékot mindenkinek! – és elrohant.

A szarvasok, őzek, vaddisznók, a kismackó és a pocok tátott szájjal bámultak utána. És akkor a hét fenyő halkan, dallamosan fölnevetett.

-      Ez a karácsony – mondták. – Ezért van ez a nap piros betűkkel nyomtatva a naptárban.

Hogy értették-e azok, akik ott félkaréjban ültek a hólepte ágak alatt? Ki tudja?

Egyvalaki – tudom – értette. És apró, fekete gyöngyszemhez hasonló szeme szokatlan fénnyel csillogott.

És csillogott akkor is, amikor már egyedül üldögélt a Hét Fenyőfához címzett menedékhely földpadkáján, és a karácsonyi sajtdarabkáját majszolgatta.

Egy pillanatra fölnézett a rézsű oldalára, a hét fenyőfa tövébe. A nagy halom téli piroskáposzta-levél megfogyott.

Nem a nyúl vitte el. Ő aludt. Mélyen és álmában kuncogva aludt a bucka alatt.

A szél hordta a káposztaleveleket egyre-másra, levelenkint magasba emelve mindet. Aztán futott velük.

Reggelre nem maradt belőlük egy dércsípte csücsök sem.