Kékes ködpára gomolygott, s mélységes
csend ülte meg az erdőt. Mindent vastag hó borított. Dermedten roskadoztak a
fák szikrázó fehér, prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt
közöttük.
- Valaki jár az erdőn! – adta tovább egyik
a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen hatalmas
szál ezüstfenyő lépked, s amerre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák.
Izgatott mozgolódás támadt.
- Mi az? – kérdezték öregebb társaikat a
fiatal fenyőcskék.
- Most indulnak a városba a karácsonyfák –
felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt.
- Mindjárt ideérnek – suttogta lázasan egy
apró lucfenyő a társainak.
- Ti úgysem kelletek – dörmögött rájuk egy
sudár, szép ezüstfenyő.
- Pedig de szeretnék én is karácsonyfa
lenni, ott ragyogni az ünnepen! – sóhajtott fel sóvárogva a törpe lucfenyő.
- Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az
utat a városig! Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! – vágott közbe gőgösen a
fenyőóriás. – Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én
nem akarok az emberek közé kerülni!
A menet odaérkezett eléjük. Legelöl
hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt.
A vezérfenyő – suttogták egymásnak
áhítattal a helyükön rostokolók. Az öregek tudták, hogy minden esztendőben
végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál
fákat, hogy elvezesse őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak
végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjával intett neki s az könnyedén,
alázatosan odaállt a sor végére, s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő
rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes
derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek helyükön maradtak, hadd
erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna toboz-szempár egyszerre csak
végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.
A kis fenyő érezte, hogy válik el a
gyökere a földtől s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel
megnőtt egy fejjel. Úgy, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint
derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva
vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfenyő tekintete s
az lehajtott fővel, szégyenkezve állt az út mentén. „Érdekes – gondolta magában
a törpefenyő -, hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni…
A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is
elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak vezetőjük
nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte,
elnehezül a szíve. Hirtelen előresietett a menet legelejére, s megszólította a
méltóságosan haladó vezérfenyőt.
- Bocsáss meg, kérlek – kezdte akadozva…s
szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát…hogy ő úgy látta, a végén
mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa.
- Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat
az erdőn – felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen rátekintett.
- De hátha már megbánta, és most fáj a
szíve… - szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő fölemelte
karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél.
És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír.
- Akarjátok mégis? – kérdezte a szelíd
vándor, s ők egyszerre bólintottak valamennyien. – Akkor itt megvárjuk.
És alig mondta ki, már látták is
közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt.
Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy elébük ért, minden
lépésnél kisebb lett egy fejjel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkora volt
csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő mellé: a
válluk épp egy vonalba került.
- Akkor hát indulhatunk – szólt a
vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése