Friedrich Hölderlin: Diotima

 

Leragyog hát újra fényed,
szép arany Nap! s életet
lehellőn sarjaszt az ének
új virágokat neked.
Minden hogy megváltozott! Mit
gyászom messze elkerült,
nyájas akkordokba omlik
most, hogy dalom földerült:
s mióta a drága lényre
leltem, bennem, mint varázs,
a gyermekkort hívja létre
minden órakondulás.

Diotima! nemes élet!
húgom szent kötés alatt!
Még ki sem nyúlt kezem érted,
s távolból már tudtalak.
Még mikor mint ifjú gyermek
elvonulva, egymagam
szőttem álmaim kertemnek
fái alatt boldogan,
s lágy kedv, szépség lepte nyíló
májusában lelkemet:
felém zsongott, mint zefírszó,
isteni lény, szellemed.

Ó! hogy elszállt, mint a monda,
minden jótét égi lény,
s hogy mint a vak, nyomorogva
álltam itt a föld szinén,
súlya roskasztott a kornak,
és sápadtan, hidegen
hajlott volna már a holtak
országába életem -
vak vándor, már nem kivántam,
csak azt az egyet: hogy őt,
eszményképem megtaláljam,
itt, vagy az árnyak között.

S most rád leltem végre! szebbnek
mutatkozol, mit a vágy
egy-egy ünnepórán festett:
itt vagy, nyájas Múzsa hát!
Mintha mennyből, hova lágyan
száll az öröm dala föl,
s el nem aggó ifjúságban
örök szépsége tündököl,
ereszkedtél volna hozzám,
istenek követe! Bár
most már, vígan múlatozván,
mindig velem tartanál!

Váltakozik harc és béke,
lágy tavasz vált nyári hőt
keblemben most csodaként e
csöndes istenarc előtt:
hóditón is dacban égve
újton újra szégyen és
vereség közt vívtam érte,
kin megtörik a merés:
keveselltem nyereségem,
s gőgöm könnyben tört elő,
amért soha föl nem érem,
s olyan nagynak tűnik ő.

Csöndes szépségedhez, titkos
kedvességű tünemény,
Szív, égi hangzataidhoz
nem szokhatott az enyém:
de lassan melódiáid
földerítik lelkemet,
róla rossz álmom leválik,
s én magam is más leszek.
Hogyan? Hát erre születtem?
magasztos békédre - én?
fényre és örömre lettem,
mint te, boldog égi lény?

Ahogy kettőnk közös Atyja
derűsen, fenségesen
száll a sugárzó magasba
amott, túl a tölgyesen:
s ahogy ő a tengerárba,
hol a hűs mély kékje int,
az égbolt ívére hágva
tiszta csöndben letekint:
én is úgy fogok, szebb sorsra
szentelten már, isteni
magasból vígan dalolva
a földre tekinteni.

/Ford.: Rónay György/