Friedrich Hölderlin: Esti ábránd

Kunyhója árnyán csöndesen üldögél
a pór, a jámbor tűzhelye füstölög,
s a vándor hallja, hogy szelíden
hívja a kis falu estharangja.

Pihenni révbe tér a hajós is, és
a városokban, távol, a víg piac
lármája elcsitul: terítve
lombok alatt a baráti asztal.

S velem mi lesz? Bér s munka ad életet
az embereknek: fáradozik s pihen
s így boldog minden: mért nem alszik
épp csak az én szívem ösztökéje?

Az esti égen fölragyog a tavasz,
rózsák virulnak, és az arany világ
derengve ring: ó, bíbor felhő,
vígy oda át, hadd omoljon ott fönn

párába, fénybe a szerelem s a kín! -
De, mintegy balga vágyam elől, a szép
varázs elszáll, s magam vagyok, mint
mindig, az ég beborul fölöttem.

Hát jöjj el, csöndes álom! A szív sokat
kiván: de végül, ifju korom, kihűlsz,
te képzelődő, nyughatatlan,
s béke köszönt az öregséggel rád.

/Ford.: Rónay György/