Dalol a tél hívó ajka.
Száz hangjával elringatja
Az erdő a fákat.
Elindul a szürke felleg
Messzi tájra, nem pihen meg.
Minden csupa bánat.
Hóviharok kergetőznek,
Hóviharból selyemszőnyeg
Terül udvarunkra.
A verebek, mint az árvák,
Maró hideg végét várják,
Ablakukhoz bújva.
Ázott szárnyú, kis jószágok,
Éhségükben csőrük tátog,
Összebújnak fázón.
És a vihar mind vadabban
Dörömböl az ablakokban,
Az ablakpárkányon.
Dideregnek ők, a gyengék,
S álmodják a jószerencsét,
Míg a vihar nyargal.
És gyönyörűt álmodnak már
A fagymarta ablakoknál:
Napkeltét – tavasszal.
/Ford.: Keszthelyi Zoltán/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése