Gérard de Nerval: El Desdichado

Az özvegy, a sötét vigasztalan vagyok,
templomtalan kegyúr, az aquitáni herceg:
fényes lantom fölött, mert csillagom halott,
a melankólia fekete napja reszket.

Sírom éjén te, ki nyújtottad vigaszod,
kedves virágomat add vissza dúlt szívemnek,
Posillipo hegyét, a kék olasz habot
s a lugast, hol borág és rózsák keverednek.

Phoebus vagyok? Ámor? Biron vagy Lusignan?
A királynői csók ráforrt a homlokomra:
láttam fürdő szirént, grottában álmodozva...

S már kétszer keltem át az Acheron zaján,
pengetve Orpheus lantját, hol váltva szárnyal
a szent nő sóhaja a tündér sikolyával.

/Ford.: Kálnoky László/