Heinrich Heine: Ifjító lehelet...

Ifjító lehelet száll a vén rengetegre.
Mintha maga a nagy természet lélegezne:
néz a csillag, figyel a fatörzs éberen.
Valami különös, homályos rejtelem
él sűrűjében a moháknak és füveknek,
s az erdőn át sötét, édes hangok lebegnek.
Hol nem mozdul az árny, hol nyugton áll a hab,
néha csillámlani látja az álmatag
szem az egyetemes léleknek kósza, halavány
fényét ingó sudár s lehajló szikla alján.

/Ford.: Kálnoky László/