Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
szoptuk vidéki örömök tejét?
Így volt, s mindez az öröm árnya csak,
ha szépet láttam, téged láttalak,
minden szépségbe már beléálmodtalak.
S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek:
és mindenben szerelmetek kering
s egy kis zugból a bárhol-t
érzitek.
Felfedező uj földet látogat,
más térképen néz új világokat –
világod én vagyok, s világom már te vagy.
Ha összenézünk, hű szivet mutat
egymás szemében két ábrázatunk:
nincs éles Észak s elhajló Nyugat –
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt:
ha két szerelem egy, ha magunk
szerelme nem lazul, ugy meg se halhatunk.
/Ford.: Vas István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése