Petro Szkunc: Őszi vers

 

Ilyen az ősz: nyugalmas, bölcs öreg.
És mégis mily különös évszak.
Szelek kacagnak a fejem felett.
Fejem felett a szelek sírnak.
Honnan jöttök, ti vadak, ti bohók?
Tudom, hogy nem órákig éltek,
Valamikor zsebemben kóborlók,
Fejem körül zsongtok, mint a méhek.
Valamikor véremig vertetek.
Lesodortatok az ösvényről is.
Betörtetek remény-ligetembe.
Széttéptétek kis zöld leveleit.
Én nem tudom, ravasz az vagy erős,
Ki nem retteg életveszélytől:
Engedelmes, meghajlik a vessző,
S meg se rezdül, büszkén áll a tölgy.
Én a szelek elé falat húzok.
Harapását csak megmosolygom.
Meddővé lett, százszorosan unott
Napjaim is szelekbe dobom.
Melyek, ha az erejük már fogytán,
S ha már szavukat se hallani,
A szabadság rabjaiként halnak,
De nem lesznek sorsuk rabjai.

/Ford.: Györke Zoltán/