Petro Szkunc: Fenyő

 

A legkarcsúbb volt és a legszebb
Az erdeifenyő-családban.
Szél fésülgette a ligetet,
Őt meg a gallyacskák lágyan.

S mert gyengédebb sohase volt
A fagy, hát testét csipkedte.
Ezüst-fény tóban fürdött a hold,
S mesét rebegett az este.

Mit is várhatott félálomban,
Vaj mit a közelgő évtől?
Tudta, kinek a lépte dobban,
Sejthette az énekéről?...

S egyszer csak sírva fakadt a szél,
Az est szeme fátyolos lett.
Kidőlt a kis fenyő, már nem élt
A féltett remény, a legszebb.

A sápadt hold elfedte arcát,
S magasabbra kapaszkodott.
Nem indult újév elé a fagy,
Megdöbbenve várakozott.

Búsak voltak a fenyők, s álmuk
Titkon a faluba tévedt,
Oda, hol kivágott testvérük
Aranytól-ezüsttől fénylett.

Sötétség-zugból távolba néztek
Szomorú, kétkedő szemmel -
Haláluk után valakinek
Talán ők is csillognak egyszer.

/Ford.: Györke Zoltán/