Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit
jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól
ölelt
kis ország, messzeringó gyermekkorom
világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből
gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe
süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz
térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is
tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek
az uton,
s tudom hogy mit jelenthet egy nyári
alkonyon
a házfalról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e
táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty
Mihály:
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad
laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot,
szelíd tanyát:
az gyárat lát a látcsőn és
szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért
remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt
és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan
sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy
gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s
üzen,
piros zászló kezében, körötte sok
gyerek,
s a gyárak udvarában komondor
hempereg:
és ott a park, a régi szerelmek
lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol
áfonya,
s az iskolába menvén, a járda
peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre
léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se
látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól
megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi
nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol
és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is
bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az
értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe
bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke
ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss
szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk
virrasztó éji felleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése