Vidor Miklós: Kóbor csillag

De szép is a csillagokkal kirakott, tündöklő mennybolt! Szellő suhogású nyári éjszakákon hányan megcsodálták már! Az egyik aranypitykékkel kivarrott, mélysötét bársonyköpenynek látta, a másik végtelen, fekete mezőnek, melyen gyémántvirágok nyílnak. Volt, aki a tejút messzeségében elvágtató vitézeknek képzelte a csillagok seregét s megint más a mennyei sátor kigyúló mécseseinek. Mondják azt is, hogy minden egyes, felfelé sóvárgó szempár édestestvére azoknak a távoli fénybogaraknak.

S maga az égbolt is letekint olykor a nyugalmasan ringó tavak s a mormolva ballagó folyók tükrébe, hogy csillagtüzeiben elgyönyörködjék. Mégsem nézegeti képét sehol olyan szívesen, mint a Léleklátó tavában.

Szelíd völgy mélyén kéklik a Léleklátó, hatalmas, erdőbozontú hegyek ölelik körül. Vize, akár a napsugárból szőtt selyem, simogató s áttetsző tiszta. Habjainak zsongása pedig oly tündéri, hogy a csillagok is kristályos pendüléssel siklanak rá esténként, mikor a hold ezüstté varázsolja a világot.

Ilyen holdsütötte éjszakán történt, hogy egyik sziporkázó kedvű csillag megirigyelte a Léleklátó tükrének hűvösét. Az ég boltozatáról lebegve levált és odaröppent a tó színére, ahol előbb még tükörképe ringott. Odafönn egy éji lámpással kevesebb maradt, s a kóbor csillag boldogan fürdött a sötét hullámokban.

Mintha egyszeriben súlyát vesztette volna, könnyűnek érezte magát, mint még soha, hintáztatta a szelíd áramlás s ő utazott a habok hátán, bukfencet vetett, a mélybe merült, majd újra kibukkant.

Egyik óra a másik után múlt, s a vízre szállt csillagnak eszébe sem jutott, hogy ideje lenne már visszaröppenni a mennyboltra, hiszen helyette egyetlen testvére sem világíthat.

Még azt sem vette észre, hogy halványulni kezd a vízen a nemrég még sugárzó csillagfény s odakünn, a parton dideregve szedelőzködik az éjszaka. Lassan oldódott a hegyek csúcsáig érő feketeség s a víz színén tejfehér köd terjedezett. Aztán egy varázsos pillanatban fölsejlett a szemhatár alján a hajnal rózsaszínű köténye.

A kóbor csillag föltekintett a kifakuló égboltra, de egyetlen gyémántszemű testvérét sem látta már a magasban.

Elkésett! Társai mind nyugovóra tértek a felhők párnáira, egyedül ő vesztegel itt a növekvő világosságban. A hegyek üstöke fölött hatalmas, vérvörös korongjával emelkedett már a nap, minden csillagok öregapja s ő megrémülve ennyi ragyogástól, hunyorogni kezdett. Hiába hajolt közel a vízhez, alig-alig verte már vissza fényét. Ebben a sugárözönben egyszeriben semmivé foszlott az ő pici csillogása.

Ijedtében fölrebbent a magára maradt kóbor csillag a habfodrok közül, de erőtlenül hullott vissza. Szállni sem bírt többé, az éjszaka tűntén elvesztette csodálatos súlytalanságát. Menthetetlenül itt ragadt a földön, és most nem tudta, mitévő legyen.

Már a víz simogatása sem vigasztalhatta meg, kikapaszkodott a partra és lehevert egy bokor árnyékába. Aztán a mormoló hullámok addig duruzsoltak neki, míg kioltotta pislákoló lángját és elszenderedett.

Azt álmodta, hogy odafönn sziporkázik ismét s beragyogja rengetegi utak sötétjét, megcsillan a remegő habokban, bekandikál a házak ablakán, hogy integessen földreszakadt öccsének, a rebbenő gyertyalángnak. S amikor fölébredt, gyengén el is mosolyodott. Hiszen, ha meg is feledkezett kötelességéről és idelenn maradt játszadozni, csak nem taszítják ki maguk közül erősebb bátyjai, s ha eljön az este, visszatérhet közéjük az égre.

Honnan is sejthette volna a kóbor csillag, hogy idelenn a földön drágábban mérik az utat hazáig.

Amint ott ábrándozott a sűrűsödő ragyogásban, egyszer csak kibukkant a Léleklátó partján egy hetyke legény, borjúszájú ingben, kampósbottal a markában. Már csaknem elkanyarodott a bokor mellett, de hirtelen szemébe villant valami. Lehajolt hát s majdhogy a szíve ki nem ugrott örömében, mikor megpillantotta a földre hullott csillagot.

-      Téged aztán a jószerencse vetett elémbe! – rikkantotta el magát ujjongva. – Két napja gondolkodom, mit adhatnék a mátkámnak ajándékul, hogy amíg él, megemlegesse!

Most riadt csak meg igazán a kóbor csillag! Menten könyörgőre fogta:

-      Ne vigyél el innét, a tó partjáról, hetyke legény! Haza szeretnék jutni a testvéreim közé…

-      De bizony, bolond nem vagyok! Ha már egyszer az orrom elé pottyantál, dehogy hagylak itt! Elviszlek inkább az aranyműveshez, az foglalatba forraszt, úgy ragyogsz majd a mátkám nyakában!

-      Irgalmazz meg, hetyke legény! – sírta vékony, pendülő hangján a kóbor csillag. – Ne akarj megölni!

A legény nem teketóriázott, húzta is elő puha keszkenőjét, hogy belérejtse a ritka kincset. Aztán zsebébe dugta a síró-rívó csillagot s folytatta útját. Még dalolt is jókedvében!

Hát, amint lépeget hazafelé, érzi ám, hogy csak megcsörren a zsebe, ahová az ékszert bújtatta. Előveszi a keszkenőjét s látja, hogy telisdestele van már gyémánt csöppű könnyekkel, amiket a kóbor csillag hullajtott belé. Ő maga meg, ahány szem könnye elcsorgott, annyival apróbb már. Megmérgesedett erre a legény, s rárivallt keményen:

-      Abbahagyd a sírást, adta teremtette! Még a végén elfogysz nekem, csak a csöppjeid maradnak!

-      Néked adom a könnyeimet, de eressz szabadon, kérlek! – rimánkodott cérnavékony hangján a fogoly csillag.

De már erre végképp nekidühödött a legény, s alaposan megmarkolta a kendőjében ficánkoló gyémántcsillagocskát. Nem is szólt egy szót se, csak nézte szúrós, fenyegető vasvillaszemekkel.

És a csillag! Mit tehetett volna? Igen-igen szorongatták már, hát kínjában visszabökött az ága hegyével, de olyan erősen, hogy szempillantás alatt kiserkedt a legény vére, fölszisszent a fájdalomtól, s menten elengedte. Több se kellett a pici csillagnak! Kiugrott a keszkenőből s mivel szállni nem tudott már, elindult hát a göröngyös földön, ahogy bírta: nyolc hegyes ágán cigánykereket hányva, olyan sebesen, hogy pörögve gurult a porban, akár a kerek krajcár. Meg sem állt, míg vissza nem ért a Léleklátóhoz.

De vesztére két marcona vitéz ült már a parton, fürödni készültek épp. Egyiküknek szemébe tűzött a lapátfülű pipacsok közt meglapuló csillag.

-      Mi az ott, cimbora? – ugrott oda tüstént.

Már mind a ketten föléhajoltak s annyi ideje sem maradt, hogy összekapja magát, ismét fogságba esett. Rázúdultak a kemény, fegyverhez szokott ujjak, s azontúl csak a két borízű hangot hallotta.

-      No, pajtás, ilyen csillaga még a generálisnak sincs!

-      Az szentigaz.

-      Ki is tűzöm a mellemre, mint a medáliát!

-      S ha megkérdik hol szerezted?

-      Hát a burkusok elleni csatában, mikor ezzel a két kezemmel vágtam le a burkus király fejét!

-      Az ám, csakhogy engem oda ne hívj tanúnak, mert szádbaszakasztom a hazugságot! – ripakodott rá a másik.

-      Más itt a hiba, komám! – nevetett vissza nyersen az első. – Az fáj, hogy nem te vetted észre, hanem én!

Szó szót követett, a két vitéz már úgy állt szemközt, akár a marakodni kész kutyák.

Szegény kóbor csillag ott reszketett megint rabságban. Egyszer csak azt érezte, hogy nagyot lódul a katona ökle, ő meg kizuhan belőle a fűre. Menten a legsűrűbb bokor alá bújt, ott leste ki, míg azok istenesen összedögönyözték egymást, bele is hemperedtek a tóba, végül csuromvizesen, kárvallottan próbálták megkeresni, de sehol sem találták. Akkor aztán szitkozódva, egymást piszkolva eltakarodtak.

Alkonyt ígérő hűvös fuvalmak lengtek már a völgy fölött. Az elkínzott, gyémántfényű testecske lenn kuporgott a bokor gyökerénél, elő nem merte dugni egyetlen csillámát se többé. Várta, míg odafönn megjelennek testvérei.

Az estharmat végiggyöngyözött az elgyötört fűszálakon. Lassan elszürkült a magasság, belevesztek a hegyek, elködlött a tó. S a fuvalló alkonyodásban lomha járásával föltűnt a parton egy árva halászlegény. Hálóját, szerszámait csak úgy lógatta kezében, mint aki úgy sem vár tőlük semmit. A nádasból eloldotta ladikját. Megállt, hosszan elnézte a holdtalan vizet és fölfohászkodott.

-      Hej, irigy hullámok, zsugori tófenék, ma sem juttattok a hálómba semmit?

A csillagocska dideregve fülelt. Odafönn gyulladozni kezdtek a legkoraibb testvérek. S itt, pár lépésnyire tőle ez a szomorú legény csak töpreng, mintha nem lenne képes elszánni magát, vízre szálljon-e, vagy eleve lemondjon a jószerencséről.

S ahogy az alkonyodás estévé vastagodott, úgy elevenedett meg a bokor tövében a kóbor csillag ragyogása. A fűszeres szelecskék játékosan belecibáltak nyújtózó ágacskáiba s hívták a tó felé, amelyben föltündököltek az éji mécsesek. A fodros vízszínen kutatott izgatottan: emlékezett rá jól, hol a helye az égi rendben. Épp a Göncöl ostorhegyese mellett pislogott tegnap este még az ő szerény lángocskája. És most? A földi vergődésben felényire fogyott kóbor csillag összeborzongott a szomorúságtól: új csillag lobogott a Göncöl ostorhegyese mellett. Betöltötték a helyét, már nincs is hová visszamennie!

-      Ha ma sem adsz egyetlen árva halacskát sem, jobb, ha engem is elnyelsz! – sóhajtotta a tó felé a lehajtott fejű halász. S azzal beült ladikjába, hogy eltaszítsa a parttól.

A kóbor csillagocskát egyszeriben elborította a bánat. Ez az ember éppolyan reménytelen itt, mint ő maga. Nekivág a tónak s ha megint üres hálóval kellene megtérnie, talán partra se száll többé! És ő? Hát neki nem mindegy már, ha odafönn kitaszították, idelenn halálra üldözik! Legalább ezen az egy hitevesztett szerencsétlenen segítenie kell, mielőtt végképp kialszik a lángja!

Már ott kúszott a part szegélyén. Aztán ráereszkedett az első hullámfodorra és vitette magát arra, amerre a csónak orra hasította a vizet. Elébe került a halásznak és szíve minden forró szánakozását beleragyogta a mélységbe.

A legény előrebukva kémlelte a Léleklátó titkos messziségét. Aztán hirtelen, mintha búvárlámpás gyulladt volna ki előtte, megnyíltak az alsó rétegek: már látta odalenn a bujkáló, elsikló halakat s merészen kivetette hálóját.

Vakítón, messzesugárzón világított a kóbor csillag és érezte, mint válik újra erőssé, könnyűvé, mint táncol súlytalanul a tükrös vízen. Ha akarna, föl is emelkedhetnék a magasba, de akkor onnan távolról nem segíthetne ezen a szegény, küszködő emberen!

A telt háló lassan emelkedett a felszínre. A halász minden izma megfeszült, úgy vonta maga felé a ritka fogás terhét. S előtte, mindig előtte ott táncolt, vibrált, ezer színben játszott az ismeretlen kóbor csillag.

Csakhogy akkor már a jóreménység csillagának nevezték.