Zelk Zoltán: Csattogva szárnyal a liget

 

A fák csúcsán, mint vén madár,
csüggedten ül a Nap,
szárnyait sem próbálja már,
se dac, se vad harag
nem éleszti hunyó tüzét:
a tolla hull, beteg...
Kapaszkodva néz szerteszét
a téli táj felett.

S mint gubbasztó madársereg
bújnak össze a fák,
alant - de olykor megremeg
havas szárnyuk, az ág.
A szél lehe oly csüggeteg,
úgy zörög, mint a vágy,
mintha idézné a meleg
nyarat, dús Afrikát...

A töröttszárnyu ligetet
ebként őrzi a fagy,
morog, vonít s mint a veszett,
csontgallyakba harap.
Száján a dér habzik vadul -
jő már az alkonyat,
mint cinkos: s enyhétől kigyúl
és szárnyra kap a Nap!

S röpül! S mögötte, mint vezér
után a fák, a fák!
Hiába uszitja a tél
a vicsorgó kutyát:
csattogva száll már a liget
és kigyúlva, a Nap!
S alant dühében a hideg,
önfarkába harap.

Csattogva szárnyal a liget...
Ó látom, látom én!
S érzem, lelkem hogy integet
s a város szegletén
kibontott hajjal esti, lágy
színek sereglenek -
s rongyos hókeszkenőivel
egy bokor integet.