Exeter Book: A feleség fájdalma

 

Szívet szorongató    szavakat szólok
magamról.    Megénekelem
minden fájdalmam,    mióta felnőttem:
újat, régit:    mostani rág legjobban.
Hitvesem    népét itthagyva
hajóra szállott:    hová: nem tudtam.
Barangoltam    barátok nélkül,
szerencsétlenül    nagy szükségemben.
Férjem rokonai    cselt forgattak fejükben,
titkon tervelték,    mégis megtudtam.
Távolvetve tőle    kellett tengődnöm,
vágyamtól    vasba verve.
Férjem meghagyta:    innen ne menjek,
vad vidéken    viskóban lakjak,
barátom alig.    Bánat béklyóz.
Eszembe vettem egyszer:    emberem változik,
tekintete sötét,    titkot rejteget,
töpreng, gyötrődik,    gyilkosságot tervel,
mosolyt próbál mutatni.    Hányszor elmondtuk:
Halál választhat csak    külön bennünket
egyedül.    Elmúlt minden,
olyan most, mintha    nem is lett volna,
egyezségünk.    Gyakorta esik:
ki nékünk kedves,    kerül bennünket.
Itt lakom,    erdő legmélyén.
Fák alatt,    földbe vájt rejtekben,
régi rejtek:    vágytól reszketek.
Mély völgyben,    magas hegyek közt,
barlang, kövek,    bozót benőtte,
öröm helyett üresség.    Keserűség önt el,
hitvesem hagyott el:    hányan élnek
egymást szeretve    ugyanegy ágyban:
egyedül kelek    kora reggel,
tölgy alatti odúban    társtalan lakom.
Minden nap nyár-hosszú,    amíg itt ülök,
sirathatom    sanyarú sorsom.
Örömtelenségem    örökké tartó,
vágyam utána    véget nem érő.
Bárhol jár,    boldog ne legyen.
Ne mutathassa soha    nehéz szívét:
mosolyognia kelljen,    marja belül bánat,
szüntelen szenvedés.    Szomjazzon
vidámságra.    Vad népek közé
legyen száműzve:    lakjon
nyomorú viskóban:    vihar verje,
zúzmara borítsa,    zápor áztassa
férjem feje    fölött a tetőt.
Gondok gyötörjék:    gondolni fog majd
boldog lakunkra.    Bánatban él, ki
vágyakozik szüntelen    társát várva.

/Ford.: Képes Júlia/