Andersen: A mennyei falevél

Nagyon magasan, ahol már egészen ritka a levegő, repült egy angyal, kezében virággal, amelyet a mennyország kertjében szakított. Amint repült, megcsókolta a csodaszép virágot, és ekkor levált a virágról egy apró kis levélke és lehullott a földre, egyenesen az erdő közepébe. Alig ért le a nedves erdei talajra, tüstént gyökeret vert és kihajtott, mint a többi növény körülötte.

-      Micsoda furcsa teremtés, - mondták a szomszédai és ugyancsak lenézték mindnyájan, még a bogáncs meg a csalán is.

-      Bizonyára valami elkényeztetett kerti csemete lehet – vélekedtek gúnyosan és kinevették, mint afféle kerti növényt.

A levélke azonban nőtt, fejlődött, ágakat hajtott körös-körül mindenfelé és sokkal bujábban hajtott, mint a többi növény.

-      Hohó! – szólt rá a bogáncs, - csak ne olyan szelesen, barátom! Mit gondolsz, azért vagyunk itt, hogy téged hordozzunk? Maradj csak szépen a helyeden és ne szaladgálj köröskörül.

Megjött a tél, a hó betakarta a mennyei virágot is, de úgy ragyogott felette, mintha alulról kapná a napfényt. Tavaszra pedig teljes pompában került elő a hótakaró alól és nem volt nálánál szebb virág az erdőn.

Egy szép napon a virágok tudósa kilátogatott az erdőre. Csodálkozva állott meg a virág előtt: ilyent még nem látott, nem is volt benne a képe a tudós könyvében.

-      Nincs benne a könyvemben, hát nem is lehet más, mint valami korcs növény, - jelentette ki a tudós, és az erdei virágok kárörvendve mondták utána:

-      Korcs növény, nincs benne a könyvekben.

Ekkor szegénysorsú, de tisztaszívű kislány haladt át az erdőn. Egy kopott imádságoskönyv volt mindene, de a könyv lapjairól Isten szava vigasztalta.

-      Ne törődj a csúfolódókkal, - biztatta a virágot. – Ők rosszak, de Isten mindent jóra fordít.

Sokáig áééott a csodálatos virág előtt, áhítattal bámulta Isten nagyszerű alkotását, elnézte az ezer színt játszó szirmokat, mohón lehelte be az illatukat és felvidult tőle a szíve. De szeretett volna leszakítani egy szál virágot!, de nem vitte rá a lelke, beérte egy kicsinyke levéllel, azt hazavitte és az imakönyvébe rejtette. Ott is maradt a levél, de nem száradt el, hanem mindvégig megtartotta eleven zöld színét.

Nemsokára meghalt a kislány, az imakönyvét a feje alá tették a koporsóba és a könyvvel együtt odakerült a levél is.

A virágból pedig csakhamar hatalmas fa lett és a madarak, különösen pedig a fecske meg a gólya eljöttek hozzá és hódoltak előtte.

-      Mégsem járja, hogy ez az idecseppent idegen elhomályosítson bennünket, - elégedetlenkedett a bogáncs, - szerényebben viselhetné magát őkelme vendég létére.

Jött a pásztor, csalánt meg bogáncsot szedett az erdőn, hogy hamuvá főzze őket, és kitépte mindenestől a szép fát is és belegyömöszölte a batyujába.

Történt aztán, vagy egy esztendővel később, hogy megbetegedett az ország királya. Búskomorság volt a betegsége és hasztalan gyógyították orvosszerrel, mulatsággal, nem segített rajta semmi. Ekkor levél érkezett az egyik nagyhírű bölcstől, akit megkérdeztek, meg tudná-e gyógyítani, és a bölcs megírta, hogy ő ismeri a király betegségének az orvosságát.

-      A király erdejében nő egy mennyei eredetű virág, ilyen meg ilyen az alakja, itt meg itt kell keresni…

…még le is rajzolta, hogy biztosabban ráismerjenek és meghagyta, hogy erről a virágról szakítsanak mindennap egy levelet, tegyék éjtszakára a király homlokára, attól üdítő álma lesz és másnap nem fogja bántani a betegség.

Nosza neki az erdőnek, keresték a virágot, még a bokrok alját is tűvé tették érte, de bizony az már régen hamuvá égett a pásztor kunyhójában.

Amíg élt, kigúnyolták, nem kellett senkinek, most bezzeg megbecsülték volna, de már csak a hűlt helyét találták.

A király aranyos ráccsal vétette körül a helyet, ahol a mennyei fa állott, a növények tudósa pedig vaskos könyvet írt róla. Még meg is siratták, de a késő bánat édeskeveset segített a király baján, aki még ma is búskomor, ha meg nem halt.

Átdolgozta: Bíró Sándor