Babits Mihály: Dal, prózában

A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni,

kedves?

Gyere ki a szőllőbe – virágos fákkal habzik a hegy.

Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy

A rög szinte él, a nap szinte nedves –

Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd

tudom a babonát:

Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó!

Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó

jó, jó, meleg, párnás, sűrű – Gyerünk a napon át!

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja

tiszta rajz!

Míg föl nem vette a nyári zöldet, csíraváró meztelen.

Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott

hangszeren?

Zsong, zsong, zsong, zsong – mézillat, érzed?

pille száll és méhe rajz

Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint

naptárakban régi kép

a hónapok előtt, olyan – mellette gyerek és

kutya víg.

Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik.

Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét –

Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! Így ülni

a napban a tanya előtt,

ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett,

s a várost, s a széles utcán mászni apró embereket,

s vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt –

Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!

Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves

nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves,

e kábulásban, milyen ősz lehet tavaszunkra!