A szem, amelyről oly forrón daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,
a színarany haj, száz fényes
bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még földünk mennyországgá
tehette:
most ott hever mind egy maroknyi
porban.
S én mégis élek! Búban és haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy
szerettem,
s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!
A szerelem dalát így abbahagytam:
az ér kiszáradt bennem, és rekedten
csap át kifáradt lantom is sírásba.
/Ford.: Sárközi György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése