1
Részeg hullámok apadnak,
haldoklik az égen a fény,
s a korallok sápatagabbak
ilyenkor Parao szigetén.
Részeg habok ismeretlen
vége nem enyém, se tied,
nem hagynak mást a kezedben,
csak szótlan képeiket.
Habok, lángok, miértek -
s hamu, más semmi sem:
"Csak hídverés az élet
az elfutó vizen."
2
Mély árok hallgatásból
s az éj magas fala
övez lépcsőt, szobát, hol
virrasztva éltél valaha.
Megállnak e sorok tán
sejtés visszhangjaként:
"Milyen fekete rokkán
szőttek téged, szegényt,
miféle telt pohárból
csapsz ki, hogy odakinn,
mint álomkép, tovább folyj
egy nyűtt arc árkain?"
Míg rímet rímhez egyszer
a vers többé nem ölt,
s követ meg árkot elnyel
a messzi, szürke föld.
3
Aranykapu keresztje, sír a fjordnál,
egy kő az erdőn, kettő tó felett -:
ének, mit egy kórus dalol már:
"A csillagok változnak, - ég
veled!"
Tiéd e kép, félig ábránd, de félig
fordulópont, aggódnod nem szabad,
pillangók s március ősz elejéig,
sokáig így marad.
S ha minden lepkét elnyelnek a mélyek,
minden alkonyt s minden keservedet,
a nagy kórus marad, és zeng az ének:
A csillagok változnak, - ég veled.
4
Van egy kert, mit néha látok, keletre
az Oderától, hol síkság terül,
egy árok, egy híd, s állok szédelegve
orgonák közt, mint ki megrészegül.
Van egy fiú, kiért gyakran kesergek,
ki nádak s hullámok ködébe vész,
nem folyt még a félelmes ár, amelynek
neve Boldogság volt, s lett Feledés.
Van egy szó, mely mindent megmond, de mit
sem
ígér, e szón fejem gyakran töröm -
könyvembe is hát beleszőttem itten,
"Tu sais" - tudod: ez állt egy
sírkövön.
5
A számtalan, pecsét alatti dolgot,
melyet hurcolsz magaddal mindenütt,
miknek titkát el senkinek se mondod,
s levélben, pillantásban nincs helyük,
a jókat és a rosszakat, a néma
ajkúakat, a megszenvedteket
nem oldja tőled el, csak az a szféra,
melyben meghalsz, hogy kezdj új életet.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése