Ó, bárcsak bosszút tudnék állni rajta,
az emléken, mely szívembe harap,
és szüntelen, mint győztes fenevad,
irgalmatlan szorítja, tépi, marja.
Másul idővel az időnek arca,
de kínozóm, míg ifjúságomat
fogyasztja, konokul ádáz marad,
s szívemnél nincsen kedvesebb falatja.
Igaz, hogy visszatartja némileg
titkos étvágyát, míg a nap lemegy,
s nem mártja karmait szívembe mélyen:
de ha sötétbe vész a napsugár,
éhes oroszlánként vadászni jár,
s ezer fogával mardos minden éjen.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése