„…Zephyr nevet én nem ezért kaptam!
Ki ne tudná?
Lét fakad ott zsendülve, amerre
belengem a tájat.
Általam éled a rét, a mezőt vígan
telehintem
Tarka virággal, zöldel a rónán szerte
a pázsit,
Lombosodik fa, bokor, legelőknek zöld
füve sarjad.
Nektártól csöpögő szárnyam ha kitárom
a rózsás,
Szép tavasz első napjaiban, s minden
csupa illat.
Olvad a dermedt jégtakaró a szelíd
fuvalomtól,
Enyhül a föld fagya, múlik a tél, s
kivirulnak a lankák,
Tarka virágdíszt öltve megint
mosolyognak a kertek.
Feslik a rügy, lágy zöldje kibomlik,
a fák leveleznek,
Szerte vajúdik a föld, fölkúszik a
szilre a szőlő.
Ujjong, zsong a határ, nyoma sincs
már régen a hónak.
Újra susognak a rengeteg erdők,
selymes a dombhát,
Drága ruhában kelleti báját újra az
évszak!
Illatozó ibolyák bújnak meg a lágy
berek alján,
Nyílik a rózsa megint, kivirít s buja
szirma piroslik,
Ring a fehér liliom, csupa fűszer az
illata ánizs,
Itt a kecses nárcisz pompázik, amott
meg a jácint,
Kint a mezőn a kakukkfű, ott a fahéj
meg a sáfrány,
S szűzi fagyal veti árnyát rá a sötét
violára.
S végre, midőn kivirágzik a part,
gyülekeznek a méhek,
Rajba verődve a dús kertekben gyűjtik
a mézet,
Lágy zizegésük az embert mély álomba
meríti.
Bárhová lépsz, a tavasz ragyogása
fogad mosolyogva,
Enyhe ligetben a gyep puha szőnyege
tárul elébed,
Kertek ölében sárgán lobog és
rádbókol a sáfrány.
Hívnak a lágy, susogó ligetek,
kivirult az egész föld,
S jólesik, elheveredve a fák
árnyában, az álom,
Hol madarak dala száll csicseregve a
szűzi magasban.
Majd meg a hattyúk éneke csendül a tó
közepéről,
S halk csobogással kúsznak előre a
völgyek öléből
Szerte a hűs patakok, kiömölve a
zsenge mezőkre.
Így hozom én a tavaszt évente,
varászom a földet
Így díszíti virággal, a holt rög is
általam éled…”
/Ford.: Berczeli Anzelm Károly/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése