Google+ Followers

2015. január 8., csütörtök

Johann Wolfgang Goethe: A holdhoz


Fényködökkel völgy s bozót
újra megtelik,
végre hát feloldozod
lelkem nyűgeit:

enyhítő tekinteted
tájamon pihen,
mint sorsom vigyázza egy
hű, baráti szem.

Szívem érzi víg napok
s bús napok nyomát,
bú s öröm közt ballagok
a magányon át.

Folyj, csak folyj, kedves folyó!
Víg sosem leszek,
hűség, csók és tréfaszó
mind, mind elveszett.

Mégis bírtam hajdanán
mind e földi jót!
Csakhogy - és ez nagy baj ám! -
nincs feledni mód!

Zúgj, folyó, a völgyön át,
meg ne állj sehol,
dalomnak melódiát
te sugallj, mikor

téli éjjel földagadsz
s tombolsz, vagy pedig
duzzasztod a dús tavasz
zsenge bimbait.

Boldog az, ki félreáll,
s nem gyűlölködik,
szívbéli társat talál,
együtt élvezik,

mire más percet se szán,
s mi látatlanul
keblünk labirintusán
éjjel átvonul.

/Ford.: Kálnoky László/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5