Üres narancserdőn merengve
járok, s a léptem hangja kong.
Sárgult levélraj vág szemembe,
vihar cibálja a vadont.
Magam vagyok s megyek tovább, csak
a fákon át az estbíbor
borús közönnyel vet nehányat
hamvas, fakó rózsáiból.
S én csak megyek a kínkeresztre,
a vak homályba mélyedek
temetkező helyet keresve,
temetni álmot, életet.
Hajlonganak a néma, tar fák,
nő az avar és a homály,
mint hogyha vesztemet akarnák,
fönn hűs, ezüstköd szálldogál.
S én csendesen zokogni kezdek,
szorítgatom a fegyverem,
és álmodom a nagy, méla estet,
mely rám suhan már nesztelen.
S avart söpör felém az árok,
szorít a csöndes pusztaság,
fölöttem egy nagy varjú károg,
s gúnyolva szól: „Jó éjszakát!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése