József Attila: Jön a vihar

Jön a vihar, tajtéka ében,

haragos bírák feketében,

villámok szelnek át az égen,

mint fájó fejen a kínok,

utánuk bársony nesz inog,

megremegnek a jázminok.

Almaszirmok – még ép a roncság –

igyekszenek, hogy szállni bontsák

kis lepkeszárnyuk – mily bolondság!

S ameddig az a lanka nyúl,

a szegény fűszál lekonyul,

fél, hogy örökre alkonyul.

Borzongásuk a nem remélt vád –

így adnak a kicsinyek példát,

hogy fájdalmad szerényen éld át,

s legyen oly lágy a dallama
mintha a fű is hallana,

s téged is fűnek vallana.