Google+ Followers

2015. január 27., kedd

Szabó Lőrinc: A forzicia éneke


Sziromrügye kénsárga csőrét
naponta tolta mind előrébb,
kérge alól repesve tolta
-ki! Ki! – a forzicia bokra:
ki akart repülni magából,
inni a kéken át a távol
Nap tündér csókját, mosolyogva
nézni kis öccsére, a somra,
s a barna kertre
s körül az alig zöld hegyekre
és föl a parázsló egekre,
ahogy ő tud, lánggal, virággal,
mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal
csattogva-ragyogva úgy üt be
a szürke
koratavaszba, hogy a föld alatt
bizsereg tőle és kigyúl a mag.
Ma aztán szinte sistergett, ahogy
száz bimbaja egyszerre kicsapott:
tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék
ülték körül az ágait, belepték,
s mézükkel, selymükkel úgy lobogtak,
lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak,
hogy utcahosszat
visszakapta látó szemét
a gyászos tél után a nép:
eleinte még
csak a szomszédság, a Pasarét,
aztán az egész ámuló vidék
őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég

a forzicia arany énekét.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5