Szabó Lőrinc: A forzicia éneke

Sziromrügye kénsárga csőrét

naponta tolta mind előrébb,

kérge alól repesve tolta

-ki! Ki! – a forzicia bokra:
ki akart repülni magából,
inni a kéken át a távol
Nap tündér csókját, mosolyogva
nézni kis öccsére, a somra,
s a barna kertre
s körül az alig zöld hegyekre
és föl a parázsló egekre,
ahogy ő tud, lánggal, virággal,
mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal
csattogva-ragyogva úgy üt be
a szürke
koratavaszba, hogy a föld alatt
bizsereg tőle és kigyúl a mag.
Ma aztán szinte sistergett, ahogy
száz bimbaja egyszerre kicsapott:
tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék
ülték körül az ágait, belepték,
s mézükkel, selymükkel úgy lobogtak,

lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak,
hogy utcahosszat
visszakapta látó szemét
a gyászos tél után a nép:
eleinte még
csak a szomszédság, a Pasarét,
aztán az egész ámuló vidék
őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég

a forzicia arany énekét.