Élek, halok: kigyúlok s vízbefúlok.
Didergek s azonközben lánggal égek.
Túl édes és túl érdes is az élet.
Csüggedt, elúnt vagyok, de egyre
boldog.
Fölnevetek s egyszerre könnyet ontok.
S a gyönyör is már gyötrő, szörnyű
méreg:
az öröm elfut, nem rak soha fészket:
elszáradok s kihajtok, mint a lombok.
Így hány szerelmem, így vet
erre-arra:
s ha várom: most jő csak a fájdalom,
váratlanul már túl is estem rajta.
Aztán ha felvitt a vágyott magasba
és boldogságom bizonyos nagyon,
a mélybe ránt megint nehéz bajom.
/Ford.: Illyés Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése