Marguerite de Navarre: Isten veled!

Isten veled, szerelmem tárgya, mely

magára vonta szemem sugarát,

édes tartása szép ruhát visel,

s szép fegyverekkel ékíti magát.

Nincs szemsugár, mely szebb alakra szállt,

mint az enyém. Isten veled, merészség!

Nem ismernék jobbat, mint ezt a bájt,

ha nem tudnám szépséged annyi vétkét.

Isten veled, okos beszéd, amely

illő, de mégis bölcs ereje szárnyal,

az ellenségre villámlik, ha kell,

de nyájas és szerény a jóbaráttal.

Isten veled hang, hangsúly, vad varázzsal

győztél le engem, fényes értelem,

és szavadért, mely zeng, mint víg madárdal,

halálosan epedve fáj szivem.

Isten veled-et mondok már kezének,

amelyet bízva érintett kezem,

tudtam, a tisztesség ellen se vétek,

ha kezemet kezébe helyezem.

Most ellenség lettél. A szerelem

kegyetlenségre váltotta hitét.

Isten veled, te kéz, már nem lelem

rajtad a hűség s becsület jegyét.

Isten veled, régi „Isten veled”.

Hányszor mondtam, nagy útra indulóban!

Isten veled, te hűség, amelyet

igértél és melynek hitét megóvtam.

Álnokság rejtőzött a régi szóban.

Titkos szándékát most már láthatom.

Isten veled, „Isten veled”, te szótlan,

az emléked is csupa fájdalom.

Isten veled, te szív – nekem mit adtál?

Te ültettél biztos halált szivembe,

megölte vak hite s örök szerelme,

és többet írni erőm nem maradt már.

/Ford.: Vas István/