Révay Miklós: A kikeletről

Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derül fel.

S új pompájával tér, mezeinkre kiszáll.

Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,

S könnyű szellőnek lengedezése nevel.

A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtanak,

Zöld fűvel a nyirkos rét mosolyodva frissül.

Gyenge virágokkal kezdenek kiesülni határink,

És a bimbózó ág leveleknek ered.

A friss csergeteg is szabadabb forrásra felenged,

Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.

A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét,

S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullanak alá.

Ami csak él, most minden örül, öreg és piciny állat:

Új elevenséggel minden örömbe merül.

A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván,

Víg eleven, játszó, friss keze, lába futós.

Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújúl:

Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat.

Gondos akolba szorult juhnyáj s jászolra lerázott

Csorda, szabad kényén most legelőre kijár.

Fecskesereg kis agyagfészkét rakogatja csevegve,

S ház fedelét gólyák már kelepelve ülik.

Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén,

Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes.

Csak nekem itt egyedül, ó! csak nekem árva szegénynek,

A bús aggodalom szivem epesztve öli.

Hervadozik képem kikelet természete ellen:

Elfogyok, újulást nem veszen életerőm.

Itt vagy-e már? érez testem bomlása, keservem

Eltörlője, Halál! S elviszel ugye tehát?

Nyílnak már örök életnek szép ajtajai, látom,

S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derül.