Vidor Miklós: A kaptár törvénye

Eljött a tavasz. A mezőn sorra kinyílt a kankalin, a margaréta, a nefelejcs, s a bokrok levelei közt sötétpirosan égett a vadrózsa. A friss sugárözönnel együtt érkeztek meg a virágok korai vendégei, a méhecskék is. Betértek a szirmok közé és jóízűt kortyoltak az illatos kehelyből.

Mikor már teleszítták magukat virágmézzel, föllebbentek a fénybe, és minden irányból az erdőszéli kaptárba szálltak. Ott valahány méh hozzácseppentette a közös kincshez, amit a mezőről gyűjtött s rábízta a kincstárosokra. Azzal fordult újabb rakományért.

Így folyik ez minden tavasszal, nyáron a réteken, kertekben, mióta a legelső méh útnak eredt, és rátalált a legelső virágkehelyre. Mire itt a gyümölcsérlelő ősz, a kaptár telisdestele csorduló, aranyszínű mézzel.

Hanem történt egyszer, hogy egyik méh a sok közül megelégelte a reggeltől estig tartó fáradtságos szolgálatot. Micsoda igazságtalanság, hogy a magaszerezte mézet a közös raktárba hordja! Az lenne a dolog rendje, hogy ki-ki magának gyűjtsön, és élvezze is a saját keresményét. Addig-addig forgatta fejében ezt a nótát, míg ki nem mondta nyíltan társai előtt.

-      Rosszul hozták meg a kaptár törvényét! Hányan lopják a napot odahaza, míg mi dolgozunk! Az udvaroncok a királynő körül lebzselnek, a katonák a fullánkjukat fényesítik, a többi semmirekellő a raktáraknál nyújtózkodik s a végén éppúgy részesednek mind a mi keresményünkből, akár magunk, akik izzadtunk érte!

-      Tévedsz, öcsém! – rázta meg fejét egy bölcs, öreg gyűjtőméh. – Minálunk senki sem élhet haszontalanul! Az otthoniakra éppolyan szükség van, mint ránk!

A vitára odasereglettek a többiek is. Egy mélyhangú katona haragosan közbezümmögte:

-      Ha a darazsak vagy a vadméhek megtámadják a kaptárt, ki védené meg helyettünk?

Aztán előröppent egy apró termetű legényke a kincstáros segédei közül:

-      És ha nem viseljük gondját a mezőről hordott eleségnek, nem tartjuk rendben a lépeket, a mi munkánk nélkül mire juttok?

-      Hát a hálóhelyeteket talán magatok söpritek, tisztogatjátok? – kérdezte egy harmadik.

A királynő öreg dajkája haragos zummogással támadt a fiatal méhre:

-      Téged ki táplált, ki nevelt föl? Hol lenne az új raj, ha rólunk megfeledkeztetek volna? Jaj a kaptárnak, amelyik nem gondoskodik a jövő nemzedékről!

S egyszerre zúgták valamennyien:

-      Ne akard te megváltoztatni a kaptár törvényét, inkább engedelmeskedj neki, mint eddig!

Csakhogy az elégedetlenkedő méhnek akkorra már fejébe szökött a méz, és dühösen zurrogta vissza:

-      Maradjatok ti csak egész életetekben szolgák, úgysem vagytok egyébre valók! Hanem én elhagyom a kaptárt, és a magam gazdája leszek!

S kiterjesztett, fénylő szárnnyal már szállott is ki a mezőre, hogy megkezdje a gyűjtögetést, de ezután végre a saját hasznára! Dehogyis fogja minden léha álomszuszékkal megosztani a keserves keresményét!

Még mielőtt az első virághoz elért volna, eszébe ötlött, hogy le is kellene tanyáznia valahol, ahol biztonságban megtelepedhetik s odahordhatja a mindennapi mézrakományát. Nekilátott hát, hogy kedve szerint elrendezze sorsát.

Egy öreg, odvas fához fordult, elmesélte neki, hogy ezentúl ő kaptáron kívül élő, szabad méh lesz, s itt ütné föl a sátorfáját, az odúban.

-      Nem bánom – bólogatott lombjával a fa. – De mit fizetsz a szállásért?

Elámult a méhecske:

-      Ugyan mit fizetnék? Nincs énnekem semmim sem!

-      Hogyne lenne? Hát a mézed? Ideadod a fele keresetedet, aztán tőlem akár cigánykereket hányhatsz, elég tágas a mélyedés az oldalamban.

Erre bizony nem számított a méh, de egyebet nem találhatott ki. Beleegyezett. Hiszen nála szorgalmasabb méh nincsen a kaptárban egy sem, ha csak fele marad meg a mézének, még mindig bőven elég neki!

Most már hordók után kellett indulnia, hogy legyen miben elraktároznia a mézet. Úgy gondolta, legokosabb, ha a mókustól kér egypár lyukas dió- meg mogyoróhéjat. Tüstént el is szállt a mókushoz, elmondta, mi járatban van.

-      Úgy… - hümmögött a mókus. – Tehát lyukas dió- meg mogyoróhéjat szeretnél. Akad itt a ház körül. De mit adsz érte?

A méhecske csak szédelgett a csodálkozástól. Fejére is olvasta a mókusnak:

-      Nem szégyelled magad, te kapzsi? Azért a hitvány szemétért kérsz árat, amit különben elhajigálnál?

-      Hm…hitvány szemét? Amíg senkinek sincs szüksége rá, lehet, hogy az… - piszkálgatta körmét a mókus. – De akinek kell, az fizesse meg! Nem adom drágán, ne félj! Egy jókora dióhéjban összegyűjthetsz egy hónapravaló mézet is, én beérem a felével!

Mit volt mit tennie a méhnek? Hordók nélkül nem maradhat. Megkötötte hát az üzletet a mókussal, az még haza is szállította neki a három kirágott dióhéjat. Hiszen azért még így is több jut neki, mint társai között, a kaptárban – vigasztalgatta magát!

Az ám, de hátra volt még valami. Tanyája akadt már, hordói is kerültek, de egészen őrizetlenül mégsem hagyhatja a fa odvát. Annyi a vadméh, a darázs az erdőn, csak legyen, aki győzi elhessegetni őket! Mert azok aztán nem törekednek maguk a mezőre, megvárják inkább, míg más összegyűjti a mézet, hogy megdézsmálhassák. A sok haszontalan csavargó erre kujtorog egész nap, fogadnia kell valakit, hogy vigyázzon az otthonára.

De kit? Tapasztalhatta már, hogy ingyen, barátságból senkire sem számíthat! Meg aztán, ha valami incifinci legénykét szerződtet, az beéri ugyan kevéssel, de nem sok köszönet lesz az őrködésében. Mert egy zöngicsélő szúnyog az első rabló közeledtére kereket old. Valami daliás legényre bízná inkább, az majd elijeszti a bitangokat!

Fölkereste a hőscincért s megkérdezte, elvállalná-e a hivatalt.

-      Ki hallott már olyat – cirpelte a rátarti hőscincér -, hogy egy magamfajta legény portásnak álljon egy közönséges méhhez?

-      De hiszen…megfizetném… - nyögte kínlódva a méhecske.

-      Én ugyan akkor se ülök ki a fa odvába! Hanem a kisebbik fiam elvállalja. Az nyomorék, hiányzik egy lába, épp neki való szolgálat.

-      És mit kérne az őrködésért?

-      Hát…felesben hajlandó lesz talán…

-      Hogyhogy felesben?

-      Úgy, hogy a fele mézed az övé lesz!

A méhecskével forgott már a világ. Kétségbeesetten jajdult föl:

-      De hiszen… a másik felét már a lakásért kell kifizetnem. Meg a mókus is eljön a hordók díjáért! Sohasem szedhetek össze annyi mézet, amennyit kizsarolnátok belőlem!

-      Akinek nem telik, ne uraskodjék! – reszelt egyet megvetően csápjával a hős cincér és faképnél hagyta a kétségbeesett méhet.

Az meg keservében nekivágott a réteknek, késő délutánig kóborolt, virágról virágra röppent, hogy legalább az éhségét csillapítsa. Egyik tártkelyhű vadrózsának csaknem elpanaszolta, hogyan járt az erdőbéliekkel. Aztán mégiscsak elharapta a szót inkább, nehogy még a virágoknak is eszükbe jusson árat kérni a mézükért, mert akkor aztán végképp befellegzett valahány kaptáron kívül élő szabad méhnek!

De ha végiggondolta, mire jutott reggel óta, még a csorduló méz is ecetté vált a szájában. Mit ér a szállás, a hordó, ha nincs őre! És mit ér az őr, ha elszedi tőle, amit a rablóktól megvédett! Hiszen beleszakadhat a munkába, mégse fizetheti ki soha a sok szolgálat bérét, ő maga meg éhkoppon marad!

A kaptár jutott eszébe, ahol fölnevelkedett, legénykévé serdült, együtt dolgozott társaival. Ami igaz, az igaz: ott sose volt gondja szállásra, raktárra, még őrség se rajta követelte a jussát. És azért éheznie se kellett, bőségesen kitelt a mindennapija a közös éléstárból. Lehet, hogy mégiscsak tévedett? Nekik lenne igazuk?

Tétovázva, bizonytalanul szállott föl a szürkülő alkonyatban s arrafelé vette röptét, amerre minden este hazatért eddig a kaptárba. Már messziről hallotta a munkából visszaérkezők jókedvű zsongását.

Kicsit lehorgasztotta a fejét, amint elhaladt a bejárat őrei előtt, de nem szólt rá senki. Zavartalanul a rendes, megszokott helyére húzódhatott, üres volt még, éppúgy várta, mint egyébkor. Még csak szemrehányást sem tettek neki a társai, tudomásul vették, hogy újra itt van. Azok már okosabbak voltak, tudták, amit ő ma tanult csak meg: erősebb a kaptár törvénye minden önfejű, nagyot akaró méhnél.