Dallamos hang csendült fel könnyedén,
mely kényes hallásúaknak való:
oly bűvös hang, minő a földtekén
csak e paradicsomban hallható:
nemigen tudta bármely hallgató
megfejteni, mi e hang egyveleg,
mert mindaz, mi mámorba ringató,
összhangba olvad benne: hangszerek,
madárdal, emberi ének, vizek s szelek.
Madárraj hűsölt, hol árnyék feküdt,
s daluk az énekszóba folyt bele:
angyali-lágy, remegő énekük
úgy szólt, mint a zenészek hangszere:
az ezüstös fénnyel zengő zene
s a vízesés moraja összefolyt:
a vízesés kétféle hangneme
a szélhez halkan s mennydörögve szólt:
a trillázó, szelíd szél folyton válaszolt.
Egy hang e bájos dalt dalolta itt:
ó, nézd, csodás dolgokra éhesen,
a friss virágban saját napjaid.
Nézd, a szűzi rózsa mily édesen
bújik ki most még, mily szemérmesen,
s legszebb még szinte láthatatlanul.
Nézd, csakhamar mily szenvedélyesen
mutatja szép keblét ruhátlanul,
s ó, nézd, milyen hamar elhervad és
lehull.
Így múlik el a napnak alkonyán
az életben bimbó, levél, virág:
nem nyílik újra hervadás után,
amit kerestek hölgyek és arák,
hogy díszítsen szobát és nyoszolyát.
Szedd a rózsát, míg tart a kikelet,
ne várd meg hervadás évszakát:
rózsa a szerelem, szedd, míg lehet,
míg szeretsz, s van, ki megosztja
vétkedet.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése