Google+ Followers

2015. január 6., kedd

Friedrich von Schiller: A kezesség


Zsarnok Dioníz termébe osont
Dámon, elrejtve a tőrét:
jött és leteperte az őrség.
Dúl-fúl a dühös kényúr, s nekiront:
"Mért csempészted be a tőrt? Nosza, mondd!"
"Hogy a város zsarnoka vesszen!"
"Lakolj meg ezért a kereszten!"

"Lásd, én a halált bátran fogadom,
nem fontos nékem az élet:
halld meg, mégis mire kérlek:
csak három napra eressz szabadon,
hajadon hugomat míg férjhez adom:
a barátom jő kezesemnek:
ha megszököm, őt feszíttesd meg!"

A király fondor cselből mosolyog,
kis időt vár, s válasza készen:
"Három napot adhatok éppen:
s tudd meg, ha lejárnak e röpke napok,
mielőtt magad újra kezembe adod,
meg kell neki halnia érted,
s nem büntetem én a te vétked!"

És ő megy a társáért:"E napon
keresztre ítélt a király: őt
le akartam döfni, de rájött:
csak három napra ereszt szabadon,
hajadon hugomat míg férjhez adom:
a te életed addig a zálog,
melyet hazatérve kiváltok."

Némán öleli hű társa, magát
a király kényére bocsátja,
s mehet útját járni barátja:
sietősen férjhez adja hugát,
s harmadnapon a hajnal sugarát
be se várván, útra kel ismét,
hogy a kért haladék le ne teljék.

S ím zápor ömöl szilajul, konokon,
zuhogókat zúdít a hegység,
a folyó elhagyja a medrét.
Bottal jön a vándor a parthomokon,
míg reccsen a híd, robogó habokon
száguld el a deszka, s a korhadt
pillérek az árba omolnak.

S bolyg gyászosan egyre a part peremén:
a vizet fürkészi merően,
hahózik aközben erősen:
s nem juthat a túlsó partra szegény:
hogy sajka közeledjen, semmi remény,
kompján dehogyis jön a révész,
hullámhegyeket ver a szélvész.

A partra leroskad, sírva fakad,
széttárul a karja könyörgőn:
"Zeus, add, hogy az ár ne dühöngjön!
Lásd, száll az idő, delelőn van a nap,
s ha kihunynak a bús alkonysugarak,
s itt rostokolok tehetetlen,
barátomat elveszítettem."

S nőnek a habok tarajos hegyei,
a dühödt ár nem szelídül meg,
siető órák tovatűnnek.
Őt gond űzi, merszét összeszedi,
magát a morajló vízbe veti,
melyet izmos karjai szelnek,
s kap az égtől is segedelmet.

Kijutva a partra, továbbsiet ő,
hálás ima hagyja el ajkát:
erdőn halad át, de haramják
bandája rohan a homályban elő,
s elzárja a sűrűn átvezető
gyalogösvényt, pénzt követelve,
husángjuk ütésre emelve.

"Mit akartok?" - szól -: sápadt s nekiszánt:
"Nincs más egyebem, csak az életem,
s azt én a királynak ígértem!"
Már nála a legközelebbi husáng.
"Társamra halált hoz a gaz, ki ma bánt!"
Hármat leterít keze nyomban,
a többi remegve fut onnan.

Majd hév nap okád a fejére tüzet,
s ő tikkadozik, feje kába:
odavan, megroggyan a lába.
"Rablók közt óvtad az életemet,
vízből segedelmed a partra vetett,
s most meghalok itt elepedve,
s táram szegezik ma keresztre!"

De hallga! Mi nesz kel ezüstösen ott?
Mi csörgedez úgy a közelben?
Megáll, hogy a hangra füleljen.
Egy sziklafalon íme, ér fakadott,
csobogva szökellnek a csacska habok.
Az utas fölibük lehajolva
felüdül, s kielégül a szomja.

Zöld lombozaton néz által a nap,
s ráfekszik a nyári mezőre
a fa árnya, gigászira nőve:
két vándor rója amott az utat,
elibük vág, s jól hallja szavukat,
mialatt léptét szaporázza:
"Épp most szegezik föl a fára."

S a rémület űzi, futásnak ered,
hurcolva a kínt meg a gondot,
Syracusai távoli tornyok
tűnnek fel az estsugarak közepett.
S Philostratos, íme, elébe siet,
hű őre kicsiny vagyonának,
meglátja urát, s belesápad:

"Fuss vissza! Barátod, a hű, oda már,
épp most szegezik föl a fára.
Menekülj, ne kövesd a halálba!
Bár látta, amint az idő tovaszáll,
s mulatott bizodalma fölött a király,
kétsége se volt aziránt, hogy
szavadat híven állva, kiváltod."

"És hogyha kimúlt, s közeledni se lát,
míg futva hozok segedelmet,
legyünk a halálban is egyek.
Ne mondja kevélyen a zsarnoki vád:
megszegte az esküt a gyáva barát.
Lásson vele fönn a kereszten,
és higgyen a hű szeretetben!"

Beront a kapun, s íme, a lebukó
nap még odatűz a keresztre:
bámész tömeg áll körülötte.
Most húzza föl épp társát a bakó:
ám ott terem ő, s szava messze ható:
"Fojts meg, te pribék, köteleddel,
és társamat épen ereszd el!"

S ámul a tömeg, míg ők hevesen
egymás kebelére borulnak,
s öröm és bú könnyei hullnak.
Nem száraz a bámulók szeme sem,
és kap csoda hírt a király sebesen:
meghatva rideg szive, érzi
s trónjához a párt megidézi.

Elnézi a kettőt, s szól a nagyúr:
"Sikerült: ti legyőztetek engem,
megszűnt a harag kebelemben:
agyrém a hűség -, hittem, de balul:
fogadjatok el hát társatokul!
Ha lehet, kérlek, vegyetek be,
mint harmadikat, frigyetekbe."


/Ford.: Kálnoky László/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5