William Blake: Thel könyve

A Sas tudja-e vagy kérdezi tán e a Vakondot,
mit rejt mélyén a verem?
Ezüst tokban elfér-e vaj' a Tudás?
S arany tálon a Szerelem?
 

!.

Napos nyájuk terelték Seraphim lányai,

de a legkisebb sápadtan bámult a puszta légbe,

hogy holta napján hajnali szépségként múljon el.

Lent az Adona partján szállt a hangja szeliden

hullajtva halk panaszát, mint hajnali harmatot:

"Ó tavasz-éltünk! mért fonnyad a vízirózsa? mért

csak lenni s hullani születtek e tavasz-fiai?

Ó, Thel akár a szivárvány s a szálló fellegek,

mint tükörkép az üvegen, mint árnyak a vizen,

mint kisded álma, mint mosoly a kisdedarcokon,

mint galamb-búgás, tűnő nap, mint szélbeszórt zene.

Ó, szeliden fekhetek és elnyugodhatok

s szeliden alhatom a halál álmát, szeliden

hallgatva őt, ki esténként kertünkön átsuhan."

A Gyöngyvirág a jámbor fű között pihegve így

felelt a lánykának:"Csak vízi gyom vagyok

s nagyon kicsinyke is s a völgyben lakni szeretek,

s oly gyenge, az arany lepkét is alig bírom el,

mégis eljő hozzám az ég, és ő, ki ránevet

mindenre, minden reggel felém tárja karjait,

mondván: "örvendj, jámbor füvecske, most-nyílt gyöngyvirág,

kis csermelyek és csöndes völgyek kedves lánya te,

mert fény lesz majd ruhád s eledeled reggeli manna,

míg pataknál s forrásnál majd felold a nyári hő,

hogy örök völgyben nyílj tovább." Mért panaszkodna Thel?

Har völgyeinek szép úrnője mért sóhajtana?"

Szólt könny s mosoly közt és ezüst ágyába visszabújt.

Thel válaszolta:"Békés völgynek kicsiny szűze te,

ki üdíted a fáradtat, az elcsüggedteket,

az ártatlan bárány szagolja tejes köntösöd,

lelegeli virágaid, míg te rámosolyogsz,

kimosva mekegő szájából minden rossz ragályt.

Borod megtisztítja az arany mézet: s illatod,

mit minden sarjadó növényre szerteszórsz,

üdíti a marhát, a fúvó mént megfékezi.

De Thel akár a bágyadt felhő, mit a nap kigyújt,

gyöngyös trónomról eltünök s csak hűlt helyem marad."

Leszállt a Felhő és a Gyöngyvirág, szerény fejét,

lehajtva, ment sok dolgai után a zöld fűben.

II.

"Ó, kis felhő," így szólt a szűz, "Kérlek, mondd meg nekem,

mért nem jajgatsz, ha elszáll egyórányi életed?

Keresnénk s már sehol se vagy, ó! Thel is épp ilyen:

de én jajongok, csak nem hallja hangom senkisem."

A Felhő felveté arany fejét s egész sugárzó

alakjában ott szikrázott Thel szép arca körül.

"Ó, szűz, nem tudnád-e, hogy arany források vizén

itatja Luvah lovait? Bánkódsz, hogy eltünök

s senki se látja ifjúságom s semmi sem marad

belőlem? Ó, leány, mondom neked, az elmulás

tízszerzett élet, béke és szerelem és gyönyör,

titkos ereszkedéssel száll a szűz szirmokra szárnyam,

kérve a harmatot, fogadjon fénylő sátorába:

a síró szűz térden köszönti a kelő napot,

míg arany pánttal összefűzve nem válunk mi el

s együtt megyünk eledelt vinni szép virágainknak."

"Így van, kis Felhő? Akkor nem vagyok, mint te, olyan,

mert Har völgyében járva, szívom szirmok illatát,

de nem táplálom a virágot: hallom a madárdalt,

de nem táplálom a madárkát: táplálja magát.

Ó, Thel nem leli kedvét ebben már, eltünök én,

s mondják majd: ím, e szép sugárzó lány hiába élt,

vagy azért élt csak, hogy férgek étkévé legyen?"

A Felhő, égi trónjáról felkelve, így felelt:

"S hogyha a férgek étkévé leszel, ó égi szűz,

mily haszon az s milyen nagy áldás! Semmi, ami él,

nem élhet pusztán önmagának: várj, előhivom

a gyenge férget mély ágyából, halljad, mit beszél.

Jöjj, hallgatag völgy férge, bús Királynőd vár reád."

A suta féreg jött s a Gyöngyvirág szárán megült,

a felhő meg indult keresni völgyi társait.

III.

S Thel elbámult a Férgen, mely ült harmat-fekhelyén.

" Te vagy a Féreg? te, te megtestesült gyöngeség?

Akár egy Gyöngyvirág-levélbe pólyált csecsemő.

Ó, ne sírj, csöppnyi hang, ki szólni nem, csak sírni tudsz.

Hát ez a Féreg? Oly suta-mezítlen fekve sírsz,

s nincs ki sirásodra felelne, anyai mosoly?"

A Rög, hallva, hogy sír a Féreg, irgalmas fejével

a síró kisdedre hajolt és élete tejes

gyöngédség lett, aztán Thelre terelte lágy szemét:

"Ó, Har völgyének szépe te, nem önmagunknak élünk,

szemedben hitvány rög vagyok, s az is vagyok valóban.

Keblem magában oly hideg s magában oly sötét,

de ő, ki mindenkit szeret, rámhinti olaját,

megcsókol s keblemet nászi füzérrel övezi,

mondván: "Te gyermekeim anyja, szerettelek én

s oly koronát adtam neked, mit senki sem vesz el."

Hogy hogy van ez, leányka, nem tudom, nem tudhatom,

kutatom s hasztalan: de élek én és szeretek."

Szánó könnyét szépség lánya fátylával törli le,

mondván: "Ó, jaj, nem tudtam ezt s azért zokogtam én.

Tudtam, hogy Isten szereti a Férget is s a rossz

láb megbünhődik, mely testére hág: de hogy tejes

olajjal kenné, azt nem tudtam, azért sírtam én,

és jajongtam a szelíd légbe, hogy majd eltünök

s jeges ágyba fekszem, levetve fénylő sorsomat."

"Völgy Királynője", szólt a vén Rög, "hallám sóhajod,

tetőm felett szállt el jajod, de én lehívtam őt.

Lépj házamba, Királynő, beléphetsz kedved szerint

és visszatérhetsz, ne félj, tedd be szűzi lábaid."

IV.

Az örök kapuk szörny kapusa kapuit kitárta.

Thel belépett s nézte a nem-látott föld titkait.

Látta a holtak ágyát s hová minden földi szív

mélyen befúrja nyughatatlan, rostos gyökerét:

bánat és könny országa, hol nem ismernek mosolyt.

A felhők földjén járt, sötét völgyeken át, nyögést

s fájdalmat hallva: olykor egy-egy harmatos síron

csöndben megállt s figyelt a mélységek hangjára, míg

a saját sírhelyéhez ért s ott leheveredett,

s egy barlang szája ilyen bánatot lehellt felé:

"Csukva mért nincs a Fül saját balvégzete előtt?

Vagy a fénylő Szem, - ne látna mérgezett mosolyt?

Mért szegződnek Szemhéjunkra vont nyilak,

ott, hol ezer harcos rejtekéből ránk leselg,

vagy egy kincses Szem, gyümölcsöt s vert aranyat kinálgató?

Mért van Nyelvünk, melyre minden szél mézet zuhint?

Mért Fülünk, mely mint az örvény, mindent önmagába ránt?

Mért Orrunk, a borzalomra s rémületre táguló?

Mért függönyzi romló hús vágyunknak ágyait?"

A Szűz fölugrott s rettentőt sikoltva elfutott,

nem állta útját senki, míg Har völgyéig nem ért.

/Ford.: Somlyó György/