Ritka vendég Rácországban
Zsigmond, a király, a császár:
jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
hét egész nap látja dúsan,
becsülettel, emberséggel:
nem felejti, ki a gazda,
s nem felejti, kit vendégel.
Majd vigasság: zene, tánc, bor
tartja ébren a földházat,
majd ujudvar, öklelés áll, -
hangos erdőn nagy vadászat:
száz tülök szól, hajt az eb s pór,
nyomja össze a vad berket,
szorul a rés, a lovag lés,
íja pendül, ménje kerget.
Áll a hajsza, vége-hossza
nincs vetélgő hetyke dicsnek:
„Magyar a magyar” Zsigmondnak,
„Szerb a szerb” Lazárevicsnek:
„Ámbár – mond ez – udvaromnál
van egy apród, csak parányi:
az magyar lesz!...Erdély szülte,
neve Janko Szibinyáni.”
„Hallod-e, Jánk”…! Ím azonban
zörmöl a gaz, reng a sűrü:
nagy csikasz vad ugrik föl, de
visszaperdül, mint a gyűrü –
„Hallod-e, Jánk! ím királyod
szeme látja – s ez jutalma,
hogy te nékem azt a farkast
megkeríted élve, halva.”
Rövid a szó – gyorsan hangzó
kisérője büszke jelnek:
de sokallja, meg se hallja,
már nyomúl a hősi gyermek.
Hol királya, még a tájra
szeme egyszer visszalobban,
s a vad állat meg sem állhat:
mind szoritja, űzi jobban.
S majd a róna sorompója
nyílik, amint hajtja ménjén,
majd eltűnnek a sürűnek
lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll – paripája
fel s alá nyerít gazdátlan:
szóla Zsigmond: kár volt, mégis!...
Szól a vajda: semmi! bátran!
Jank azonban mind nyomon van:
le, a völgynek, fel, a hegyre,
vadcsapáson, vízomláson
veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
foga csattog, szája résnyi,
majd, mint vert eb, kit hevertebb
ostor üldöz, szűköl és nyí.
Már az állat piheg, fárad,
nem az ifju, noha gyermek:
martalékát addig űzi,
míg ledobban, s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
rabul vonja, szégyenszemre:
szól a vajda: ez nem első!
Szóla Zsigmond: „Istenemre!...
„Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
visszakérem. Te kegyelmed
ebben most már kedvem töltse.”
Nem oly hangon volt ez mondva,
hogy sokáig, vagy hiába…
Így került Jank, Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.
Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra:
másszor is még, többször is még
járt vadászni farkasokra:
Mint védője a keresztnek,
megrontója büszke tarnak,
idegen nép hőse is lett
derék hőse a magyarnak.
Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
guzlicájok hangja mellett:
ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
neve, híre általános:
mert hisz él még…él örökké
a dicső Hunyadi János.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése