Fekete István: Nyárfa

Rétaljában áll a berekszélen,
utat mutat nyáron és télen.
Reszket bár szellő sem rebben,
ősszel a varjú károg róla,
nyáron kis vércsék ringatója,
altatja őket az estben.

Kelő nap rajta reggel lobban,
éjjel Dávidot lesi a holdban,
aki szomorún hegedül.
Rajta kiált a sárgarigó,
huncut, huncut, huncut a bíró!
Mintha ő tudná egyedül...

A nyújtófának ő a fája,
viharban sose menj alája,
az Isten-nyila szereti.
A cigány teknőnek faragja,
rajkóját benne ringatja,
s malacát belőle eteti.

Szellős állványok pallófája,
kubikosoknak talicskája,
kis szék is belőle készül:
a felhők magas csúcsán ülnek,
ágán a szelek hegedülnek,
nincs ünnep nyárfagally nélkül.

Télben a kedves őszt siratja,
ősszel a nyarat takargatja,
tavasszal a nyarat várja...
Nyári tüzekben nyárfa lobban,
üreg szíve csak nyárban dobban.
A nyárfa: a nyárnak a fája.

/Forrás: Fekete I., Tarka rét/