Dante Alighieri: Pietra

Szavam most oly fanyar lesz, olyan érdes,

ahogyan velem bánik ez a szép nő,

ki csillog, mint az ékkő,

és megkarcolja azt, ki nála gyengébb.

Úgy jár-kél, mint kit jáspis-ruha vértez,

csupa keménység, csupa büszkeség ő:

megcélzod, s rádvillan égő

szeme, s nyilad ruhájáról lepattan.

Ő bezzeg öl-vág, - forgatja a pengét,

sisak és páncél sem véd –

ó, jaj a férfinak, ki véle kezd ki,

-      már nem tudok ellene védekezni.

Szivét szerelem tépje szét, kivánom,

annak, ki az enyémet tépi, vágja,

úgy hogy már semmi vágya

dobogni – ez a nő halálba kerget.

Hogy észre térjen, nem lehet kivárnom,

s gőgjével el vagyok már telve torkig –

ó jaj, miért is nem ordít

e nő, mint én, kit az ég véle vert meg?!

Ha én pillantanám meg őt a forró

szakadékban, vicsorgó

foggal gyötrődni: futnék, hogy kimentsem:

dús fürtjébe akasztanám tiz ujjam,

s ő engedné, hogy a mélyből kihúzzam.

Göndör, fonott fürtjét ha elkapom majd,

mely vadságban a korbáccsal vetekszik:

virradattól napestig

tartom, kegyetlenül marokra fogva,

s nem kimélem e szép gyilkost, e tolvajt:

cirógatom, mint őzikét a medve.

Most még úgy tartja kedve,

hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!

Akkor közelről nézek ám szemébe,

a vergődésnek vége:

körmei több sebet már nem hasítnak,

megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.

Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,

s míg karjaim közt béke száll szivére.

Most menj, dalocskám, szép kínzómhoz indulj,

ki megsebezte szívem és nem átall

gúnyolni, - zengve szárnyalj:

röpíts nyílvesszőt kőkemény szivébe,

és akkor meg tudok nyugodni végre.

/Ford.: Képes Géza/