Nagy László: A csodamalac

Túl a kiszáradt víz-árkon

volt egy falu a világon.

Annak az alsó szegében

élt egy jóember szegényen.

Vagyona csak a családja:

asszony és három leányka.

Lányai egész nyáron át

kérték, vegyen egy malackát.

De annyi pénz e sose volt,

hogy megvenné a malacot.

Szólott az ujját föltartva:

-      Télen a malac megfagyna,
tél után jön a friss tavasz,
tavaszra lesz már kismalac. -
Jött a télvégi olvadás,
akkor se volt a dolga más,
nappal malacért dolgozott,
éjjel malaccal álmodott.

Május borult a határra,

megszólalt minden madárka.

Fölébredtek az álmok is,

megszólaltak a lányok is:

-      Eljött, apánk, a friss tavasz,
hol van hát az a kismalac? -
A szegény ember csak fülelt,
kérdő szavakra nem felelt,
tett, mintha nem is hallaná,
bökött a kalapja alá:
- Ejnye, ezek a madarak,
milyen kedvesen szólanak! -
Hallgatták őket, meglesték,
így a malacot feledték.

Este az ember elnyúlt a

padon, hogy szemét lehúnyja.

Akkor az ablak elé jött

telten a hold és besütött.

A szegényember azt nézte,

mereven nézte, igézte:

ó, ha változna malaccá,

kényét és kedvét megadná,

viszkető hátát vakarná,

éjjelre szűrbe takarná,

gyerekteknőbe fürdetné,

merőkanállal etené,

lenne savócska, gyöngyhabos,

gyenge lucerna, harmatos.

Most jön, most jön a nagy csoda!

Ablaknak nyomva tompora,

micsoda ártány, mily kövér,

csak a sörtéje kincset ér!

Olyan az, mint az aranyfű,

hát még az aranypikkelyű

kunkori farka mit érhet?

Bizony, hogy egész megyéket!

Magát annyira riszálja,

beesik még a szobába.

Ablak törik, de nem lesz kár,

bárcsak belülre esne már!

A szegényember susogott,

várta a csodamalacot,

várta, de az a telehold

csalfán, kövéren elfarolt.

Hajnalban, mikor szétnézett,

nem hitt szegény a szemének.

Látott egy piciny malacot,

köcsögök között kutatott,

megitta mind a tejsavót,

feneketlen kis hasa volt.

Nyakán pántlika, zöld szinű,

haragos, mint a völgyi fű.

Mégis az ember elfordult,

csodának nem hitt, elzordult.

A malac nem hagyta magát,

azonnal két lábára állt,

jobb első lábát emelte,

s kezdett a mézes beszédbe:

-      A csodamalac én vagyok,
nekem csak enni adjatok
s lesz ám énrajtam szalonna,
mint a nagy égbolt, akkora,
nem éritek át vastagát,
mint a somlai vár falát.
Szép szavaimnak aki hisz,
több lesz a zsírja, mint a víz,
nem venné be a Balaton
medre, előre mondhatom.
Balatonparti fövenynél
töpörtyű több lesz, csak remélj.
Véreshurkámhoz oly töltő
kell, mint a vastag ágyúcső.
Véreshurkám és kolbászom
átér az egész országon.
Általam lesztek boldogok,
a csodamalac én vagyok. –

Már a család is fölébredt,

a szegényember fölnézett:
- Csodamalac ez, mert beszél,
minden malacnál többet ér.
Álom, nem álom, nem bánom,
nekünkvalónak találom. -
S két keze máris kitárult:
- Kismalac, maradj minálunk! -
Hajlott a malac négylábra,
kezét is lábnak használta,
s öt szegény összefogódzva
körbetáncolta-forogta.
Pörgött az élő kerítés,
gyöngyszemként szállt a veríték.

Ápolták is a malackát,

kényét és kedvét megadták,

éjjelre szűrbe takarták,

viszkető hátát vakarták,

gyerekteknőbe fürdették,

volt neki savó, gyöngyhabos,

gyenge lucerna, harmatos.

De a hízást a malacka

elfelejtette, tagadta.

Eltölt egy fertály esztendő

s látták, hogy csak a hasa nő.

Mohó volt ez a kisdisznó,

megevett mindent, ami jó,

járta a konyhát visítva,

gyerekek tejét kiitta,

megette mind a kenyeret,

minden ehetőt megevett.

Ríva az ember azt mondta:

-      Kisdisznó, hol a szalonna?
Nm öllek meg, a farodba
rúgok, repülj a pokolba! -
Állt a kisdisznó kétlábra,
kuksolta csülkét imára:
- Hazudtam, döfjön le a kés,
ilyen legyen a büntetés,
ne az ördögök tépjenek,
egyenek meg a gyerekek! -
Szólott és hajlott négylábra,
és a jóember megszánta.
Vigasztalásul azt mondta:
- Ne félj, nem rúglak pokolra,
tomporod sovány, hegyeske,
mint a fokhagyma gerezdje! -
Az a kisdisznó vidáman
röhögött immár magában,
rázta a száraz röhögés:
- Nem lesz az ölés, megölés,
szátoknak nem jut jó falat,
magam eszem meg magamat!
Bendőm megmarad, négy lábam
helyett visz majd az étvágyam,
világ még olyat nem látott,
megeszem én a világot! –

A szegényember bú-baja

mint a családja, szapora:

nem fogy ki, inkább sokasul,

búja a bajtól fiasul.

Hallgassátok meg, mi történt!

Azt a kisdisznót megölték.

Várták a szegény gyerekek,

hogy a disznóból egyenek,

de igen kevés húsa volt,

csak a kerekes hasa volt.

Jó apjuk akkor azt mondta:

-      Gondoljunk dolgos napokra,
aratásra, mert olyankor
jól esik ám a disznótor!
Közel van az, már kivárjuk,
most egy gömböcöt csináljunk! -
Azzal az ingét felgyürte,
gyömte a húst a gömböcbe.
Parányi hús ott nem maradt,
de a gömböc csak nem dagadt,
nem tellett meg a fele sem,
löbögött csaknem üresen.

Föl is vitték a padlásra,

hogy a füst szépen megjárja,

hogy a füst szépen megfösse

külsejét barnásvörösre.

Fönn a szelemengerendán

kócmadzaggal a derekán

függött a gömböc, füst járta,

huzatos szellő himbálta.

Eljött a nyár, a drága nyár,

sárgába nyílt a zöld határ,

szellő a fénnyel egybekelt,

aranytengeren habot vert,

búzalevél is aranysás:

kezdődhet már az aratás!

Pirkadás előtt, jó korán

fölkelt a család szaporán.

Jó apjuk akkor így szólott:

-      Ma tartjuk meg a disznótort,
megtartjuk aranyhatárban
zöld levelek közt vidáman. -
Ránézett feleségére,
ő meg legkisebb kincsére:
- Hozd a gömböcöt, kislányom,
én is már igen kivánom! -
Megy a pici a padlásra,
gömböc a száját eltátja:
- Éheztem eddig eleget,
bekaplak én most tégedet! -
Azt mondja: - Hamm – és bekapja.

Anya a lányát várhatja,

odalett pöttöm leánya,

szól a középső leányra:
- Eredj, segítsd a pöttömöt,
nem éri el a gömböcöt! -
Szalad a lány a padlásra,
gömböc a száját eltátja,
azt mondja: - Hamm – és bekapja.

Anya a lányát várhatja,

odalett mindkét leánya.

Szól a nagyobbik leányra:

-      Eredj, mert fut a drága nap
tán a gömböccel játszanak! -
Fut a leány a padlásra,
a gömböc a száját eltátja,
azt mondja: - Hamm – és bekapja.

Anya a lányát várhatja,

odalett három leánya.
Akkor azt mondja magába,

legjobb lesz, ha ő maga megy:

megtudták, hol az aszalt meggy,

azt rágicsálják, úgylehet,

rosszabbak, mint a verebek!

Alig ér föl a padlásra,

a gömböc a száját eltátja,

azt mondja: - Hamm – és bekapja.

Nem jött vissza a jó anya,

három lányával odalett.

Szól a jóember: - Mi lehet?

Biztos valami baleset! –

Megy a padlásra szaladva,

a gömböc őt is bekapja.

Nem bírta már a kócmadzag,

öt ember alatt leszakadt.

Indul a gömböc görögve,

padlás deszkáin dörögve,

grádics fokain legurult,

azután dúlva megindult.

Nem volt előle menekvés,

reccsent a vesszőkerítés,

kiszabadult a világba,

országút fehér porába.

Kerékként forgó csoda volt,

látott egy csapat aratót,

bugyorosan mentek aratni.

Jó volna őket bekapni!

Fordult felleget kavarva,

s mindannyit egyre bekapta.

Messze az úton ballagott

két alak, setét alakok.

Gyászos asszonyok, úgylehet,

fogják a szoknyaszéleket.

Egészen térdig fölhúzzák,

nehogy fehérre porozzák.

Hátulról látni, kövérek,

hajrá, jók lesznek ebédnek!

Rohan, megtorpan, mi lőtte?

Papok sétálnak előtte.

Belenyilallt a gondolat:

-      Megrontanák a gyomromat!
S lehet, a papszáj szopna be,
egye meg őket a fene! -
Hirtelen megiramodott,
beporozta a két papot,
nem kapta be az átkozott.
Nagy rohanásban, nagy hőben
izzadt a gömböc erősen.
Úti por s szemét sokféle
ragadt a ronda bőrére.
Akkor látta, hogy szembe jő
véle egy szürke porfelhő.
Benne pántlikás lobogó,
villogó kürtök, zeneszó.
Rezesbandával huszárok
jönnek, cifra a ruhájuk.
Kipödrött bajszú daliák,
alattuk gyihos paripák.
Mint az ölyű a verebet,
megcélozta a sereget,
eltátva magát nekiment
s eltűnt az egész regiment.

Feszült a gömböc, megtágult,
szűk lett a széles országút.

Oldalvást volt egy birkarét,

nagyot lökődve arra tért.

Rét közepén egy juhfalka,

juhász a löttyöt kavarta.

Süvített, fujt a döglabda

s mindannyit egyre bekapta.

Aztán egy széles tóhoz ért,

túl a tavon is újra rét.

Ezer ökörbül nagy gulyát

látott delelni odaát.

Zubban a víz a dömbectől,

kicsap, az égig fölfröcsköl.

Rettentő mérges forgása

mélyről a békát fölhányja.

Békásodnak a fellegek,

lent meg rínak az emberek.

Áttör a széles tóvizen,

lódul a partra hirtelen,

magáról sarat fröccsölve

rátámad ezer ökörre.

Bőgnek az ökrök – hiába:

mindannyit egyre bevágja.

Nézte, hol van még jó falat,

pedig az égig földagadt,

földrenyomta a jegenyét,

mint a kerék a rét füvét,

madarak útját elfogta,

s mint a fenőkő, forogva

köszörülte a kék eget.

Vásott az ég és szenvedett,

pillanatonként szikrázott,

vetett egy csillag-világot.

S belül a gyihos paripák,

kipödrött bajszú daliák,

aratók sűrű csapatja,

juhászostól a juhfalka,

a nagy gulya, a kis család

várták sírva a kínhalált.

Mikor az ökör-gulyára

ment a gömböc, hogy bevágja,

a kis gulyás épp ebédre

leült egy fűzfa tövébe.

Csillagos kését markolta,

előtte dinnye, jókora.

Egyszer csak érzett földrengést,

s látott nagy csillagröpködést,

ezres gulyáját nem lelte,

förtelmet látott helyette.

Forgott a földön, égig ért…

Fogta a kis gulyás a kést:

-      Béledet ontom – úgylehet,
te etted meg az ökröket! -
Utánaszaladt, s beérve
kerül a gömböc elébe.
Azután ugrik oldalvást,
kirepíti az oldalát.
Ezer öl hosszan repíti,
késivel földre teríti.

Kijöttek mind a bentvalók,

a kis család, az aratók,

jöttek a nyalka huszárok,

paripásan, és utánok

juhászostul a juhfalka,

s bőgve az ökrök csapatja.

Megtelt a rét, az állatok

s emberek vígan álltak ott.

Nagy örömükben reszkettek,

szabad levegőt vehettek!

Szólt a jóember: - Kisgulyás,
nem telik tőlem áldomás,
de amit adok, elfogadd,
adom nagyobbik lányomat:

te vettél ki a pokolbul,
ebből a ronda bugyorbul,
vedd a leányt, és boldogulj! -
Fölkiált a kisgulyás:
- Együtt lesz lagzi, áldomás! -
Vigadtak, jaj de sürögtek,
ökröket nyárson sütöttek,
három éjjel és három nap
még az ebek is bort ittak.