Zord kegyének ki se oltva
félelmes tündökletét,
angyal hozza asztalomra
lágy kenyerét, langy tejét:
s ily szavakkal szólal íme
tág tekintetemnek intve
pilláján a rebbenet:
- Csak nyugalmat, mind nyugalmat!
Végy a pálmától sugalmat,
tűrni teljes terhedet!
Drága bőségnek alatta
amint hajlik, szétterül,
úgy szökken végső alakba,
terhe tartja kétfelül.
Lágy remegését csodálhadd,
s hogy miként a rezge szálak
percet osztva inganak,
rejtély nélkül, egyszerűen
áll a földi vonzerőben
és az égi súly alatt!
Árnyban ingva, fényre nyílva,
köztük szép ítélkező,
mint a szendergő szibilla,
álmot bölcsességbe sző.
Egyhelyétől meg se válva,
búcsút, hívó jelt a pálma
szüntelen lengetni kész...
Mily kecsesség, mily nemesség!
Legméltóbb, hogy rája essék
az isteni illetés!
Ha csak épp legyinti szellő,
hangja már aranyba cseng,
selymes páncélzatba rejtő
a sivatag végtelent.
S egy hang, mely örökre szóló,
s a magvát rá visszaszóró
viharban továbbrivall -
magának lesz jósigéje,
bánatán magát idézve
csengő dal csodáival.
És míg önfeledten így leng
föveny fölött, ég alatt,
mézét benne gyűjti itt lent
minden hulló fényü nap.
Édességét égi tartam
méri-osztja jól latoltan,
mely nem hull napokra szét,
inkább mindet elvegyíti
dús nedvvé, mely elegyíti
minden szerelmek izét!
És ha olykor búnak esnél,
hogy e gyönyörű szigor,
könnyed esdi bár, nem eszmél
magánya árnyaiból,
vigyázz, fösvénynek nevezz-e
egy Bölcset, ki rejtve szerze
annyi aranyt, ért tökélyt:
mert a nedv ünnepi árja
termő teljességre váltja
végre az örök reményt!
E napok, ha tán üresnek
s hasztalannak tűnnek is,
fürge erekkel keresnek
útat, mely a mélybe visz.
S a homályból fölidézett:
finomszálú, dús gyökérzet
meg nem torpan, mindig tolong,
bár a föld méhébe visznek,
űzni útjait a víznek,
melyre szomjan vár a lomb!
Türelemre, türelemre,
türelemre hív az úr!
Épp e csendnek jó szüretje,
mely teremve teljesül!
Majd a boldog perc is eljő:
egy galamb, egy lenge szellő,
a leglágyabb rezdület,
nő, ki könnyen dőlne hozzád -
azt a záport hullni hozzák,
mely mindenkit térdre vet!
S hullhat már egy nép a porba,
Pálma! s el nem űzhetőn
ronthat is már rád, tiporva
gyönyörű gyümölcsödön!
Időd el nem vesztegetted,
elengedve dús gerezded,
oly könnyű lész, oly szabad,
mint az, aki lelke kincsét
széles szívvel szórja mind szét,
s így lesz egyre gazdagabb!
/Ford.: Somlyó György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése