Néha
elszórakoztat, máskor meg – időnként – elkeserít.
Előfordul
– lássuk csak, ki tudom-e kellőképpen fejezni magam -, hogy megkettőződik a
fejem ( ez a nagy öntőforma, mely mindenki számára látható, hivatalosan
nyilvántartott képemet tartalmazza, mely kívülről olyan békés, bár belül csupa
zaj és háborgás), és máris ott látom más nyakára és vállára húzva.
(Bocsánat:
máris elfog a kudarcérzés – felbukkan egy második arc, rideg és erőszakos,
orvul bújik elő, még alig oszlik el a békés meleg, az első benyomás merész,
mesterséges heve: saját vonásaim élethű metszete ez, melyben a valóság
megsűrűsödik, megfagy, szilárd, tiszta, megmásíthatatlan, mint egy dísztelen,
aszott halotti maszk -, mondom, a kudarcérzés a nyomasztó hiábavalóság és a
majdnem teljes tehetetlenség miatt, mely, úgy érzem, valósággal sugárzik a
zárójel előtti bekezdésből: mert be kell vallanom, hogy azoknak a szavaknak,
melyeket használtam, semmi, de semmi közük nincs ahhoz, amit valójában el
szeretnék mondani. Az az igazság, hogy minden, amit az első pillanatban
megsejtettem, bennem maradt, erőszakosan, életerősen, és egyetlen igazi
gondolatfoszlányt, a legcsekélyebb megkönnyebbülést sem hagyta számomra. Hát
igen, mindig, vagy majdnem mindig ez történik, mint a kezek esetében is, amit
csak példának hozok fel: egyszer csak itt vannak, mozgékonyak, nagyok,
súlyosak, élénkek, testiek és testetlenek, mintha már nem is a karból, hanem
magából a tojásból nőnének ki, a tiszta gondolatból, saját steril
szülőideájukból, ezek a meztelen, nyilvánvaló és egyszer csak
megmagyarázhatatlan csonkok, melyeket saját magam elől is szeretnék elrejteni:
olyanok, mint valami hívás, mint a lelkiismeret titokzatos hangja, és micsoda
szörnyű és néma, időbeli zűrzavar: egész feje tetejére állott ábécé, olyan
betűkből, amelyek semmiféle szövegbe nem illenek bele, és végül, a homályban és
bizonytalanságban minden szó megfelelő lenne, mindegyik, csak az nem, hogy
„kezek”, „ a kezek” vagy „a kezeim”, mert feleslegesek ezek a süket kis
toldalékok, nincs értelmük, nem mondanak semmit.)
De most
lássuk csak, hogy is folytassam.
Kíváncsi
vagyok, maga mit szólna hozzá, ha munka után az autóbuszon hazafelé menet, mert
nincs autója, vagy nem azzal jár munkába, megakadna a szeme – minden különösebb
ok nélkül – egy férfin, aki a másik oldalon, átellenben ül, és az ablakon bámul
kifelé (nagyon jól látszik, mert egy töpörödött öregasszony ül mellette: alig
domborodó ráncos felület az ülésen): a férfi arca nyiszlett és beteges, mint a
zálogházban várakozóké, ez jellemző ránk, olyan utasokra, akik rendszerint
egyfelé járunk, és aztán a két sorban előtte ülőkön nézne végig, és egy
pillanatra megállapodna a sűrű, ősz hajon, a hajfürtök alatt a tarkó fakó
foltján, az aranyláncon, mely kicsit arrább csúszott a helyéről, és látszik,
hogy nyomot hagyott a bőrön, sápadt, csupasz csíkot, melyet már régen nem ért a
nap: és az előtte ülő nő csokoládébarna anyajegyén: és amikor megint az
idegenre nézel (már ideje, hogy tegeződjünk), az rád néz, és te arra gondolsz:
„honnan ismerem ezt a pasast”, de nem is érdekel, aztán hirtelen úgy érzed, meg
kell érintened az arcod, olyan hirtelen, mint amikor egy egységes gépezetből
kicsapódik egy darab: de félsz, hogy valaki figyel, és még azt gondolhatja,
hogy bolond vagy, meghibbantál: hát erőt veszel magadon, és végül csak az
orrodat tapogatod meg, és úgy teszel, mintha az arcodat törölgetnéd
szórakozottan, és aztán megint odanézel, és akkor rájössz, megvan, te vagy az,
a te arcod az, mintha oda lenne nyomva, mint egy pecsét.
Hát
igen, ez eleinte elszórakoztat.
A
forgalom mindig lelassul ilyenkor, délutánonként, lehűl a levegő, enyhébb lesz,
nem olyan feszült, mint máskor, pihentető gondolatok orvosolják, melyek most
már mindenki fejében ott vannak, mindenki fürdésre gondol, terített asztalra és
meztelen testek találkozására. Szóval, odaülhet az ember az ablakhoz, nézheti a
rohanó embereket, a kirakati bábuk táncoló mozdulatait. Egy kapualjban egy
koldus gubbaszt, egy kislány fagylaltot szopogat. Egy idős házaspár karonfogva,
mintha örökké csak mennének, tudomást se vesznek a környezetről, a sokaságról,
csak botladoznak, mintha egy bárka bordás fedélzetén sétálgatnának.
Kiszemelek
egy nőt: kiválik az embernyájból, és bemegy egy üzletbe. Megállunk: látom,
ahogy elszántan belép az áruházba, nagy szalmakosarat lóbál az élénk
neonfényben, a csillogó, örök, dermedt tisztaságban: pár percig habozik, aztán
a kozmetikai osztály felé indul, jobbra.
Az eladó
odafordul hozzá, figyelmesen hallgatja, és máris ott van az arcom, a fejem,
enyhén sajgó szemeim, úgy nyomják a szemüregem, érzem, hogy olyan súlyosak,
mint még soha: két lépés távolságról látom a nő arcát, alaposan megfigyelem,
milyen gyorsan mozognak az ajkai, az arcára már-már kiül a kelletlenség, szinte
bosszús fintorba rándul, mert érzi, hogy tagadó választ kap majd, és kénytelen
lesz máshová menni: de ott marad, mert a busz nagy lökéssel elindul, sorsára
hagyom, alig indul el újra a jármű.
A játék
nem tökéletes, mert nem tudom kényem-kedvem szerint irányítani. Parancsaim
sohasem teljesülnek: ezért a közlekedési rendőr arca is örökre egyforma marad:
durva és rideg, ilyen volt, amikor észrevettem, hogy ott van, nem messze, és
ilyen is lesz, míg el nem tűnik hátrafelé hajózva, kihívó lassúsággal az
ablakom elől. De egy perc múlva már én is ott vagyok, akaratlanul is az
utcasarki jelenet része vagyok, mely alig változik, százméterenként
újraalkotják ugyanazok a nagyvárosi elemek, melyeknek csekély különbsége
elmosódik a képeken: a fejem ott szorong a tömegben (csak egy mély sóhaj, mely,
ha nem lenne más zaj az utcán, messzire hallatszana), egyre több ember gyűlik
össze a járda szélén, a „szabad” jelre várnak: máris egy vagyok azzal a
kövérkés, középkorú férfival, aki bőröndöt visz.
Puff!
Majdnem nekimegyek egy nőnek: érzem az idegen test érintését, egy ruha
súrolását. Bocsánatfélét mormogok: és azok az ajkak is, bár nem látom tisztán,
olyan közel vannak, a pihés hajszálak, gyulladt szemem, benne a saját
kicsinyített képmásom, a sötét folyadékban lebeg, és a foga közt bocsánatot
mormog.
A férfi,
aki persze testes, meglök, továbbmegy, már nem is látom.
Most a
lift előtti egyperces várakozás következik. A tömzsi gallego házmesterné –
rengő melle szinte szétfolyik – jön lefelé a lépcsőn, egy halom fehérneműt
cipel. Hetedik emelet. A folyosó végében az ajtó. Átszelem a konyhák még
éretlen illatát.
„Elég
legyen már – könyörgök. – Nem hiányzik ez az utolsó felvonás”, a végső
pillanatokban, amikor hallom, hogy elém jön, mint egy meggyorsult szívdobogás,
átjön a főzőfülkén, már ide is ér, először sietős léptű plüsspapucsa,
pongyolájának kopottas széle, a teste, fehér karjai: felém nyúlnak, kilátszik
hónaljának púderezett gödre: ő az, végül az arca, kibontott haja, a hangja:
„szerelmem”, mely számomra már elvesztette a csengését, olyan, mint egy csendes
szokás, kettőnk békés összeszokása, és a még csak bele se fáradt azután-szagunk,
a fény a fürdőszobában, és a víz közeli csobogása, a cigaretta nyugalommal teli
íze, mielőtt lassan álomba zuhannék. Gyengéden megölelem…és már nem bírom
legyőzni a viszolygást, az idegenkedést, csak vigyázva csókolom meg, száraz,
elutasító csettintéssel, hogy a lehető leginkább elkerüljem a nyers
érintkezést, a vaskos ajkak és az égnek meredő fekete bajusz támadását, a
savanyú egyesülést a nyálas ajakkal, a száraz, mellbe vágó leheletet, mely
kiáramlik a vastag, bőrtelen húsosságból, mely pikkelyes szélét előrebuggyantva
vonaglik… és ott vagyok én, kicsiben, a szemek fekete körében, a szemhéj
lucskos felületén, rémülten.
Később a
friss púder, a selyemköpeny, és ő is felöltözött már, rendbe hozta magát a
vacsorához, kiveszi a sört a hűtőszekrényből, kiönti, csendben vacsorázunk, és
miközben felszeli a húst a deszkán, megkérdezi, mint mindig, rám se nézve:
-
Mi volt ma?...Találkoztál valami ismerőssel?
Ford.:
Xantus Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése