Végsőt lobbant az alkonyat.
A napkorong felhőkbe csúszik,
s a fellegek felizzanak
fenségesen, mikor búcsúzik.
A ködlő távolban amott
baljós ég komorul, alatta
forognak néma viharok,
jós tűz-szemmükkel villogatva.
Puszta a föld, sárgán dereng
az éj, a holdfény meg se moccan.
Jégborzadály és néma csend
lakozik fagyos csillagokban.
Győzelmes arcod ismerem,
hívó szavakkal hallhatón szólsz,
tud lelkem a te nyelveden,
de engem már hiába unszolsz.
Puszta a föld, a hold ragyog –
ne hidd, hogy újra megigézel.
Szívemben fagyos csillagok
jégborzadálya, csendje fészkel.
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése