Charles Dickens: Bladud királyfi igaz históriája

Még alig kétszáz évvel ezelőtt az egyik helybeli fürdőben látható volt egy fölírás a híres-nevezetes Bladud királyfiról, a fürdő hatalmas alapítójáról. Ez a fölírás azóta már teljesen elmosódott.

De már sok-sok évszázaddal ezelőtt apáról fiúra szállt egy régi legenda, hogy a dicső királyfi, tudományokban gazdagon hazatérvén a régi Athénból, bélpoklosságba esett, elbujdosott királyi apja udvarából, és bánatosan élte napjait parasztemberek és disznókondák között. A kondában (így szólt a legenda) volt egy hatalmas és tekintélyes külsejű disznó, azt a királyfi nagyon megszerette – mert az is bölcs volt -, s ez a disznó megfontolt és tartózkodó természetével kivált a többi közül: sokkal különb volt a sok falánk és csúnyán röfögő társánál. A fiatal királyfi nagyot sóhajtott mindig, amikor a disznó fenséges ábrázatára nézett: ilyenkor királyi apja jutott eszébe, s a szeme megtelt könnyel.

Az okos disznó nagyon szeretett fürödni a sűrű, lucskos iszapban. Nem nyaratszaka, mint a többi közönséges disznó szokott manapság, hogy lehűtse magát, s ahogy már akkor is szokták, azokban a régi időkben (ami azt bizonyítja, hogy a civilizáció fénye bár homályosan, de már derengeni kezdett), hanem a hideg, zimankós téli napokban. A sörtéje mindig olyan sima volt, a színe mindig olyan ragyogó, hogy a királyfi elhatározta, ő is kipróbálja annak a víznek hatását, amelyben barátja fürödni szokott. Ki is próbálta. A fekete iszap alól Bath meleg forrásai bugyogtak elő. A királyfi megfürdött és meggyógyult. Sietve hazatért apja udvarába, lerótta fiúi hódolatát, aztán visszasietett ide, és megalapította itt ezt a várost, híres fürdőjével együtt.

Régi barátságának egész melegével kutatott a disznó után, de ó! a disznó halálát lelte a vízben. Vigyázatlanságból egy nap túlságosan forró fürdőbe talált bemenni, és a természetbúvár nem volt többé! Ezen a téren később utánzója támadt Pliniusban, aki szintén tudásszomjának esett áldozatul.

Így szól a legenda. Hallgassuk meg most az igaz történetet!

Sok évszázaddal ezelőtt fényben és dicsőségben uralkodott a híres és nevezetes Lud Hudibras, Britannia királya. Hatalmas fejedelem volt. Ha egyet lépett, rengett alatta a föld, mert olyan kövérre hízott. Népe az ő arcának melegében sütkérezett, olyan vörös és fényes volt az ábrázata. Király volt tetőtől talpig, minden porcikájában. Márpedig nagyon sok porcikával rendelkezett, mert ha nem volt is nagyon magas, szélességében ugyancsak kitett magáért, és amennyivel kevesebb porcikája volt hosszúságban, azt bőven pótolta széltében. Ha az újabb kor elsatnyult fejedelmei közül hozzá lehetne hasonlítani valakit, azt hiszem, csak a derék Cole király lehetne ez a dicső hatalmasság.

A jó Lud Hudibras királynak felesége is volt, akinek tizennyolc évvel előbb fia született. A királyfi tízéves koráig apja birodalmában, egy intézet falai között nevelkedett, előkészítő oktatásban részesült, azután egy megbízható kísérő oltalma alatt Athénba küldték felső iskolákra: s minthogy egyetlen növendéket sem bocsátottak el előbb, ott is maradt nyolc hosszú esztendeig, mely idő elteltével királyi apja elküldte érte a főkamarását, hogy fizesse ki a számlát, és hozza haza a fiút: amit a főkamarás el is végzett, amiért otthon aztán nagy lelkesedéssel fogadták, és tüstént nyugdíjazták.

Amikor Lud király megpillantotta fiát, a herceget, s látta, hogy milyen szép szál fiatalemberré serdült, rögtön az ötlött az eszébe,hogy milyen nagyszerű dolog volna nyomban megházasítani úgy, hogy a királyfi gyermekei révén az idők végezetéig tovább élne és virulna a Ludok dicső nemzetsége. Evégből követséggel bízott meg néhány fényes nagyurat, akiknek semmi különös dolguk nem volt, de szükségük volt zsíros hivatalra, s elküldte őket a szomszéd királyhoz lánykérőbe azzal, hogy a király szép leányát kérjék feleségül fia számára, s egyúttal megüzente neki, hogy forró óhajtása a legmelegebb egyetértésben élni felséges barátjával. A régi királyok rendesen így bántak fiaikkal, ha ezek a házasság dolgában történetesen nem szakasztott úgy gondolkoztak, mint az apjuk.

Miután Bladud királyfi már több mint hat hónapja sínylődött a magas toronyban, s testi szemei előtt nem volt egyéb kilátás, mint egy nagy kőfal, lelki szemei előtt nem állt egyéb, mint az örökös fogság, érthető, hogy szökésen kezdte törni a fejét, s több hónapi készülődés után sikerült is tervét végrehajtania: asztali kését szántszándékkal börtönőrének szívében hagyta, nehogy a szegény ember ( akinek családja is volt) bűnösnek találtassék az ő szökésében, és a haragos király emiatt büntetéssel sújtsa.

A király őrjöngött, amikor megtudta, hogy a fia megszökött. Bánatában azt sem tudta, hogy kin töltse ki a haragját, míg végül szerencsére eszébe jutott a főkamarása, aki a királyfit hazahozta: rögtön megvonta hát a főkamarás nyugdíját, s egyszersmind leütette a fejét is.

Ezalatt az ifjú királyfi álruhába öltözve bujdosott apja birodalmában, s minden megpróbáltatásában lelket öntött beléje és megvigasztalta az athéni lány édes emléke, aki ártatlanul oka volt keserves kálváriájának. Egy szép napon meg akart pihenni egy faluban. Látta, hogy a falu népe vígan járja a táncot a zöld gyepen, és a sürgő-forgó emberek arcán öröm ül: megkérdezte hát az egyik falubélitől, aki a közelében állt, hogy miért van ez a nagy vigasság.

-      Ó, idegen – így hangzott a felelet -, hát nem ismered a kegyelmes királyunk legújabb kiáltványát?

-      Kiáltványát? Nem én. Miféle kiáltvány az? – kérdezte a királyfi: mert ő mindig csak mellékutakon, járatlan ösvényeken barangolt, és mit sem tudott arról, ami az országutak mentén történt ( már amilyen országutak akkor voltak).

-      Hát csak annyi – felelte a paraszt -, hogy az idegen országbeli kisasszony, akit a mi királyfink feleségül akart venni, hozzáment egy hazájabeli nemes úrhoz: s a király ezt most tudtul adta mindenfelé, és nagy, országos ünnepet rendelt: mert most már csak világos, hogy Bladud királyfi hazajön, s elveszi azt a királykisasszonyt, akit az apja neki szánt, s akiről azt mondják, hogy olyan szép, mint a felkelő nap. Isten áldja, uram! Isten óvja a királyt!

A királyfi többre nem is volt kíváncsi. Futott, menekült onnét, bevette magát egy közeli erdő legsűrűbb vadonába. Ment, barangolt tovább, mindig tovább, éjjel és nappal, a tüzelő nap hevében és a hűvös, halvány holdfénynél, tikkasztó déli forróságban és esős, hideg éjszakákon át, derengő reggeli szürkületben és pirosló alkonyi ég alatt. Sem az útra, sem az időre nem ügyelt, és így, noha Athénba iparkodott, annyira letévedt az útról, hogy egy szép nap Bathban találta magát.

Bathnak a helyén akkoriban még nem állt város. Nyoma sem volt ott emberi lakásnak, emberi településnek, de a vidék már akkor is éppen olyan szép volt, mint manapság, ugyanazok a szélesen váltakozó halmok és völgyek, ugyanaz a kedves patak, amely kígyózva bujkál a partok között: ugyanazok az égre meredő hegyek, amelyek hasonlatosan az élet bajaihoz, messziről nézve és a reggel ragyogó ködében félig homályba burkolva elvesztik érdességüket és komorságukat, és egészen szelídnek és barátságosnak látszanak. A vidék szépsége annyira hatott a királyfira, hogy lerogyott a zöld gyepre, és fájós, dagadt lábát könnyeiben kezdte füröszteni.

-      Ó! – mondta a boldogtalan Bladud, összekulcsolva kezét és bánatosan emelve ég felé a szemét – bárha bolyongásom itt véget érne! Bárha ezek az édes könnyek, melyekkel most füstbe ment reményeimet s megvetett szerelmemet siratom, örök időkig itt folydogálnának békességben!

Kívánsága teljesült. Akkoriban még pogány istenek uralkodtak, akik néha-néha olyan hirtelen szaván fogták az embert, hogy ez némely esetben igazán kellemetlen volt. A királyfi lába alatt megnyílt a föld, s ő lesüllyedt a mélységbe, mely nyomban ismét örökre összezárult a feje fölött, csak ott maradt egy rés, ahol a föld alól felbuzogtak forró könnyei, amelyek azóta is szakadatlanul ömlenek.

Érdekes dolog, hogy attól fogva mind a mai napig, öreg hölgyek és urak, akiknek nem sikerült élettársra szert tenniök, továbbá ifjú hölgyek és urak, akik alig várják, hogy élettársat szerezhessenek, minden esztendőben nagy számban jelennek meg Bathban a forrás vizét inni, amelyből erőt és vigasztalást merítenek. Ez bizonyítja legjobban, hogy milyen nagy hatása van Bladud királyfi könnyeinek, és hogy milyen igaz ez a történet.

Ford.: Hevesi Sándor, átdolgozta Ottlik Géza