Mormoló csatornák sejtelmes unalma
Szálldogál az éjben, vak sötétbe halva,
A szobákban néha meglebben a függöny.
Sugarak villannak hűvös vízi tükrön,
És a sok tócsa ránk fénylik az útról,
kopognak a cseppek, a csatorna dúdol.
De a koppanások szünedeznek, késnek,
Csendesül danája a bús vízesésnek,
Eleven sötéttel népesül a táj,
Az eső a házra gyérebben szitál,
Ködbe burkolóznak a vizes terek.
Minden alszik, csak az eresz csepereg.
Míg ezüst sugárzás kél az égi bolton,
Hol havat ígérő felleg száll gomolygón,
Tűnni kezd az árnyék, s fák köré akadnak
Kék sugár-nyalábok, fényt kitermő magvak,
És a megnyílt égből láthatatlanul
A nagy némaságra álmok fénye hull,
Hirtelen a felleg föld fehérje lesz...
De mikor a hold kél, hallgat az eresz.
*
Álmodj, hű szerelmem!...
Megyek, késő vándor, kihalt utat róva,
Nekem tündököl most ez a bűvös óra,
Gondolatom hozzád surran, hogy felköltsön,
S rejtett udvarodból leosonj a lépcsőn,
Leosonj a tiszta, csípős-szagú őszbe,
Ezt a múló órát vélem átidézve,
Növeld méla búját percemnek, amelyben
Idegenül tőled oly sivár a lelkem,
S mikor oly hiába bolyongok tovább,
Megkeresni drága lépteid nyomát.
/Ford.: Bajor Andor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése