Milyen szánalmas is az ember, szenvedélyei
oroszlánvermébe esve,
és milyen védtelen, ha szépen
megmozdul ellene a teste,
ha felkelnek ellene szárnypróbálgatón
az éhescsőrű vágyak
és habzsolja belül egy fuldokló,
lüktető éhü állat,
a ragadozó szív: - sötét mélységeink
lebegő szépiája,
mely polip karjaival ráfonódna
az áramló világra.
Bennünk az értelem mennyi
fenevadat terelget!
És milyen nyájakba bújnak bennünk
a bégető félelmek!
Hány millió karom mar naponkint
véres húsunkba, hány fog
vicsorít bennünk és mennyi esendő
féreg tátog:
őserdők éhe bőg bennünk és kúsznak
csontra éhes sakálok,
és partokon rekedt szarvasbikák bőgnek
a túlsóparti nyájhoz.
Ó, ki szembe száll a csillagot
zúdító egekkel:
önmaga ellen milyen védtelen,
fegyvertelen az ember.
Aki legyőzi ezt a sürgő világot, amely
zakatol itt körbe:
csak tűri, eltűri, hogy vágyai belefojtsák
a körötte gyűrűző
zokogtató gyönyörbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése