A
kertet, amelynek zugában játszott, fiatal fenyők választották el az úttól.
Tulajdonképpen nem is kert volt ez, csak egy darab a rétből: itt-ott fák,
földből kibúvó kemény gyökerek, tyúkok ásta gödrök a homokban, a fű között sok
toboz és kavics. Mindez együtt maga a falu, mert a kis fenyők fölött látni
lehetett a sötét erdővel borított hegyeket is, egy nagy darabot az égből, az útról
pedig lótrágya szaga szállt. Szeretett falun lenni. Falun sok hely volt és sok
állat, és minden vidám és érdekes volt. Most is éppen jött valami az úton.
Odaszaladt a sövényhez. Az ágak közein át két izzadt, sovány lovacskát látott,
egy hosszú-hosszú fatörzset húztak, a vastagabb végébe balta volt ütve. Alatta
a kerekek olyan távolan voltak egymástól, hogy nem is lehetett volna egyetlen
papírlapra lerajzolni őket. Az abroncsok zörögtek a köveken, a küllők
nyikorogtak, a fatörzs vége mulatságosan himbálódzott. A lovak mellett egy
igazi gural ment megsárgult posztónadrágban, piszkos ingben és piros szalagos,
fekete kalapban. A fogai között rézkupakos pipát tartott, a kezében hosszú
ostort, amellyel csak legyintgetett, mert az igazi guralok szeretik a lovat, és
sohasem ütik meg. Lóverejték erős szaga szállongott és a lehántott fakéreg
illata, a gural nekivetette vállát a gyámnak, és öblös torokhangon kurjantott:
„Gyi te, hajsz, hajsz!” – ahogy az igazi guralok szoktak.
Visszaszaladt
a kuckójába, ahol a fekete fenyő tövénél gallyakból karámot épített. Tehenek,
ökrök és juhok voltak benne. A tehenek – nagy, barna, csillogó tobozok, mintha
valaki pasztával fényesítette volna ki őket. Az ökrök kisebbek és erősebbek
voltak, szürkés színűek, szögletes, kérges pikkelyekkel. Legjobban a báránykák
tetszettek neki – kicsik és puhák, nedvesek a gyantától, rózsaszín szélű zöld
szirmaik szorosan leragadtak. Gyengéden megsimogatta őket az ujja hegyével, és
bégetett hozzá: beee-ee, beee-bee. Hirtelen eszébe jutott, hogy mindent
megváltoztat. A tehenek egyszerűen lovak lesznek, azok az ágas-bogasak pedig
paripák. A kis puha zöld tobozok csikók lehetnének juhok helyett. A csikók a
karámban maradnak, mert még kicsikék, és elkóborolhatnának. De a paripák…A
paripák hadd vágtassanak a réten. Kézbe vett egyet, és elhajította. Egy
csipegető tyúk kárálva ugrott félre. Rémülete olyan mulatságos volt, hogy még
egy tobozt utánadobott. A paripa száguld, mnt az őrült, a sörénye lobog utána,
de a tyúkot már nem is látni. Eltűnt a ház mögött, csak a panaszos kotkodálását
hallani messziről. Nem tud lecsillapodni.
Az
egyszerű lovak fatörzseket fognak szállítani. Letett a fűre egy ágacskát és
eléje két barna tobozt. Gyia, pejkók! Hajsz! Hajsz!
Nehéz a
lónak hegynek föl. Jól jönne egy ostor, csattinthatna vele biztatásul.
Körülnézett, hátha talál valami alkalmas vesszőt. És ekkor a homlokára esett,
egy nagy, langyos vízcsepp. Hogy lehet ez, mikor süt a nap? De már a második is
odacsöppent a karjára, pont a könyöke alá, és rögtön a következő a térdére.
Esik!
Megfordult.
A nap továbbra is ott lángolt az égen, a szemébe vágott fehér, sugarakra tépett
tűzzel, de korongja alatt az ég sötét volt, mintha nem is kék, hanem szürke
volna: bár ez a szürkeség is fénylett, sőt csillogott egy kicsit, mint a fém.
Egyre
több csepp hullott az arcára, és most már hallani lehetett, hogy surrog az eső
a fa ágai között. Ha felnézett, semmit se látott, de egyenesen tartva a fejét,
a szemével egy vonalban felragyogtak az esőcseppek. A fák és a távoli hegyek
hátterén szinte egyenként villantak fel, ahogy ferdén és nem is gyorsan
hullottak. Nagyon kellemes volt az idő. A levegő megtelt a friss víz és a fű
illatával, minden csillogó, tiszta és világos lett.
Nyugtalanul
nézett a ház felé. A nagymama biztosan azonnal behívja. Micha-sio, Micha-sioo!
Már nemegyszer úgy tűnt neki, hallja a hívást, a közepén mulatságosan megtörik
a kiáltása: vastag hangon, teli torokból kezdi, és éles, tűvékony sivítással
fejezi be.
Nem,
senki sem hívta. A tornácot teljesen befonó vadszőlő függönye mögött világos
foltot vélt látni. A piros pöttyös fehér nyári szoknya és benne az óriási pocak
és lábak mozdulatlanul hevertek a nyugágyon. Elképzelte, milyen pompásan alszik
a nagymama, míg az esőcseppek halkan kopognak a vadszőlőn. A szája tátva, a
szeme sincs egészen becsukva, egy kicsit kilátszik a fehérje, hasa hol
felemelkedik, hol meg lesüllyed, orrlyukából egyenletesen száll a gyengéd
szuszogás. Nem is kellett megnéznie közelről, hogy maga előtt lássa.
Megnyugodva
ment vissza játszani. Kivezette a karámból a csikókat, egyiket a másik után, és
vidáman dudorászott hozzá:
Esik az eső, süt a nap,
Boszorkány keni a vajat,
De én megenni nem fogom,
Kidobhatja az ablakon!
Ki a
fűre, csikók, a fűre! Nem baj, hogy nedves. Szomjasak vagytok? Nézzétek,
micsoda vízcseppek!
De mi ez
már megint? Visszarántotta kezét, és megborzongott. Mintha egy száraz levél
feléledt volna, és függőlegesen felállva, lassan, csiklandozva masírozna a keze
hátán. Csak amikor szétnyílt egy pillanatra, és megcsillantak sötétbarna
pettyei és bolyhos bársonya – akkor ismert rá a lepkére. De nem repülve
érkezett ám – gyalog jött a fűből. Lehet, hogy beteg? Vagy talán valahol a
közelben van a háza, és kijött körülnézni egy kicsit?
-
Jó napot! Hol laksz, lepke bácsi? Mutasd csak a
szárnyadat! Na, mutasd, mutasd…
Megpróbálta
az ujjával szétnyitni az összeragadt, száraz lapocskákat. A lepke leült
hajszálvékony lábaira, és mintha parányi karmok lennének, belekapaszkodott
velük a kezébe.
-
Na, mutasd! Ne félj! – És a szárnyak hirtelen ismét
szétnyíltak egy pillanatra, mint a kinyitott és azonnal becsapott könyv lapjai,
és látni lehetett a sötétbarna vagy inkább sötétnarancs pettyeket, a szárnyak
helyenként ledörzsölt bársonyát és a bonyolult fekete vonalakat a szélükön.
Az
ujjára nézett. Dohányszínű por darabkái maradtak rajta, mint amikor kézzel
agyoncsap egy molylepkét. Hímpor volt. Azt hallotta egyszer, hogy ez a lepkének
nagyon fontos. Közben a lepke nyugodtan üldögélt a csuklóján, csak összeragadt,
erezett szárnyai inogtak könnyedén, mint vitorla a csónak felett. Egy kövér
esőcsepp épp az orra előtt esett le és fröccsent szét apró permetté.
-
Megázol – mondta. – Nem kell az esőben járkálni.
Megfázol, lepke bácsi, és meghalsz. Hol a házacskád?
Figyelmesen
körülnézett. A másik tenyerével tetőt csinált, hogy megvédje a lepkét az
esőtől. De sokáig nem tudta így tartani a kezét. Máris remegett. Szerencsére
észrevett egy kerek lyukat a fű között a földben, a kiscsikók karámja mellett.
Sokszor látta már, hogy ilyen lyukakból nagy, bolyhos darazsak szállnak ki. A
lepkék biztosan ugyanilyenekben laknak. És éppen ez lehetett az ő lakása.
Guggolva
közelebb húzódott a karámhoz, és csuklóját kifordítva, a földre támaszkodott.
-
Látod, itt a házikód. Menj, bújj be! Rögtön eláll az eső,
és akkor kijöhetsz.
De a
lepkének esze ágában sem volt megmozdulni, úgy ült ott, mintha odaragasztották
volna. Az sem használt, hogy könnyedén megpöckölte az ujjával.
-
Hogy te milyen buta vagy! Na, menj már, menj, kis lepke!
Tudod, mit? Segítek neked.
Óvatosan,
két ujjal megfogta a szárnyak tövénél. A védtelen, törékeny test érintésétől
megborzongott, szinte undort érzett. A lepke kétségbeesetten kapaszkodott
lábacskáival, úgy kellett letépnie a kezéről.
-
Engedj el, hallod? Nézd, kis buta, itt a házikód ajtaja!
Mássz be! Nem szabad az esőben járkálni!
A nyílás
kicsi volt. A lepke fejecskéje baj nélkül bejutott, de szárnyai nem akartak
beférni. Továbbra is hajladoztak erre-arra, lábacskái pedig esetlenül
kapálóztak a levegőben.
-
Várj csak!
Megfordult,
és szabad kezével odahúzta a „rönköt”, amelyet a pejkók szállítottak. Legalább
hasznát veszi. Tulajdonképpen ezért hozták a lovak. Tágítgatta a lyukat az
ágacskával. Nagyon büszke volt magára. Ki törődne ezzel a szegény kis lepkével,
ha ő nem. Elégedetten dudorászott:
Nézz, Kosciuszko, ránk az égből,
ram tat am tam, ram tat am tam…
Még egy
kicsit, és jó lesz. Rögtön, rögtön, pillangó. Kicsit összegyűrődtek a szárnyai,
de már majdnem egészen bent volt. Szemmel láthatóan megértette, miről van szó,
mert abbahagyta a kapálózást. Időnként megrezzent valamelyik lába, de különben
türelmesen viselkedett.
-
Na, kész is, lepke bácsi. Látod, milyen kényelmes?
A
harmatos fűszálak között, melyeken a vízcseppek úgy csillogtak, mint napfényes
lámpácskák, még kiállt a fűből az erezett, vékony hártya egy darabkája.
-
Menj egy kicsit beljebb – mondta. – Ott szárazon leszel.
Tudod, mit? Segítek neked.
Gyöngéden
lökdöste az ágacskával. Másodszorra úgy érezte, mintha áram futott volna végig
a karján, mert valami lágyan engedett az érintésére. Visszahúzta az ágat, a
végén fehéres maszat volt. Biztosan náthás, és ilyen sűrűt köpött – magyarázta
meg magának. De a nyíláson még mindig kilátszott a szárny egy darabkája. Fogott
egy lapos követ, és betakarta vele. Most már nem éri az eső. Amint eláll,
kiengedem.
Felállt.
Lába elzsibbadt a hosszú guggolástól. A hajából meg patakocskák csurogtak a
homlokára és az arcára. Töprengve nézett a fűben heverő kőre. Senki sem
gondolná, mi van alatta. De már nem volt elégedett. Sőt furcsa módon egyre
kényelmetlenebbül érezte magát, míg aztán hirtelen sarkon fordult, és
nekiiramodott a ház felé. Csak a tornác előtt állt meg. A vadszőlő sátorából a
nagymama nyugodt, sípoló szuszogása hallatszott. Egy pillanatig habozva állt,
úgy érezte, teljesen egyedül van a világon. Valami moccant a tornác falépcsői
alatt. Odanézett. A homályban, a fűrészpor és a nedves fa dohos illatában
tyúkok várták az eső végét. Egy borzas csirke fejét félretartva, gyanakvóan
nézegette sárga szemével. Amikor bebújt, mind félreugrottak, kárálásuk
betöltötte a szűk zugot, nagy zajjal menekültek ki, port és szálló tollakat
hagyva maguk után.
Leguggolt
a fűrészporkupacra, és dobogó szívvel hallgatott. Fent nyikorgott a nyugágy,
aztán egyenként a padló deszkái. Várta, aminek most be kellett következnie.
-
Micha-sio! Micha-sioo! Hol vagy?
Hagyta,
hogy még egyszer hívják, csak aztán mondta „itt”, és előjött rejtekhelyéről.
Egy
lépcsővel lejjebb állt meg nagyanyja előtt, és nem nézett oda, hogy tördeli
kövér, fehér kezeit.
-
Nem félsz Istentől, miket művelsz! Ilyen nagy, ötéves
fiú, és az ember egy pillanatra sem veheti le róla a szemét. Hogy nézel ki?
Bőrig áztál. Ha a mama eljön, majd megmondom neki, hogy te milyen engedetlen
vagy, az esőben is szaladgálsz. Azonnal gyere ide!
Látta,
hogy elállt az eső, hallotta a szomszéd villa kertjéből a gyerekek ujjongó
kiáltásait. És tudta, hogy nem megy oda félretolni azt a lapos követ.
Ellenkezés nélkül hagyta, hogy nagyanyja az ajtóhoz taszigálja. De a küszöbön
megállt.
-
Nagymama, hol laknak a lepkék?
Az
megtorpant, meglepődve a kérdéstől.
-
Sehol sem laknak – felelte, és vállánál fogva a pitvarba
húzta. – Van eszed, máris másról beszélsz. De arra ne is gondolj, hogy rögtön
futhatsz játszani a Gyopárba. Először megszárogatlak és átöltöztetlek. És
valami forrót kell innod.
Nem
válaszolt. Tehetetlenül átadta magát nagyanyja rideg gondoskodásának.
Egyáltalán nem volt kedve a Gyopárba menni. Semmi köze nem volt már a
Gyopár-beli gyerekekhez.
Amikor
szárazra törölve és átöltöztetve ült az asztalnál a szobában, várva a forró
tejre, úgy érezte, mintha valami idegen fiú volna, és minden kellemes és
mulatságos dolog, aminek nemrég örült, már nem az övé.
A
nagymama harciasan jött be, letette eléje a tejet, látszott, hogy szeretne
tovább zsörtölődni, de rápillantva megköszörülte a torkát, és csak ennyit
mondott:
-
Igyál! – Aztán a szobában téblábolt, időnként rápillantva
összeráncolt szemöldöke alól. Végül megállt az ablaknál.
-
Michasio! – szólt egy pillanat múlva szinte gyöngéden. – Gyere
csak, nézd, milyen gyönyörű a szivárvány.
Engedelmesen
odament, és szó nélkül nézte a szivárványt, ami csak egy színes csík volt az
égen.
/Ford.:
Simándi Klára/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése