Z. Tábori Piroska: A vándorló királyfi

Volt egyszer egy királyfi, aki nagyon unatkozott az aranyos palotában, elhatározta hát, hogy elindul világot látni, vándorolni. Csináltatott magának jókora tarisznyát, süttetett hamuban pogácsát, vágott egy nagy botot.

Amint megy, mendegél, elérkezik a nagy üveghegyhez. Az üveghegyen üvegvár, annak az ablakából meg gyönyörüséges királylány nézeget kifelé. Kérdi tőle a királyfi: - Mit csinálsz ott szép királylány az üvegvárban? – Feleli a királylány: - Ide vagyok bezárva, bizony, ha valaki megszabaditana, szivesen lennék a felesége. – No, - mondja a királyfi – majd én megszabaditalak!

Amint ott beszélgetnek, egyik a hegy tövében, másik fent a tetején, három rablólegény jön arra veszekedve. De úgy kiabáltak, hogy csak úgy zengett bele az üveghegy. Kérdi a királyfi, mért veszekednek olyan nagyon. A rablók elmesélik, hogy három nagy kincset szereztek, egy botot, amelyik minden zárat kinyit, köpenyeget, amelyik láthatatlanná tesz és lovat, amelyik akárhová elviszi az embert. Most meg nem tudnak megosztozni rajta.

Azt mondja a királyfi, mutassák meg, hadd próbálja ki a kincseket, igazán olyat sokat érnek-e. Akkor megmondja, hogyan osszák el. A rablók előhozták a lovat, felültették rá a királyfit, vállára adták a köpenyt, hogy egyszeribe láthatatlanná lett, kezébe nyomták a botot is.

Akkor a királyfi a bottal jól elverte őket, hogy mind világgá szaladtak, a ló felvitte az üveghegyre, a bot kinyitotta előtte a tündérvár kapuját. Felültette maga mellé a királylányt, betakarta a köpenyeggel őt is, hogy senkise láthassa, hazavitte az édesapjához, feleségül vette, de bizony többet nem ment vándorolni, hanem otthon élt boldogan.

A három rabló meg tán még most is szalad.