Ahogy a súlyos cseppek
elszórva esnek,
a pászmák széles
robaja,
akár a néma sírás szava!
visszhangja fájva rebben
bent a borús szívekben!
ahogy a vonó tört hangja felett
lüktet a régi seb,
ahogy a sok szegény
a várás küszöbén
kétségbeesve áll...
De nézd csak,
égre száll
a márciusi napmadár,
alatta tüskés, meredő
csillagfelhőként, jégeső.
De félre, gondok! él
az esőben is friss erő,
mert bárha víz,
a zivatar
után ím
ő az úr,
míg cseppre csepp
a porcelán
virágcserépbe hull.
De nem,
ma este jaj nekem!
Ma láncra fogja életem
mindaz, mi zúg, mi eltűnik,
vonaglik, megtörik,
kínom testvére valahány:
ma a nap is titokba jő,
a tündöklő fehér elem
fény nélkül úgy fuldoklik itt,
akár az én elveszett lelkem,
esők hálójába esetten!
S mögötte csak a jég
dermeszti keblem belsejét.
/Ford.: Fodor András/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése